P.sz. 3690. Darton tercének 30. napja,- 2hét(??? Sanci hónap nevek) Sheral hegység felé, Város???

„Na, ez a büdös dög sem kell fel többé – nyugtázta fivérem elégedetten, miután az élőhalott a földre hanyatlott – „de meg kell hagyni, megizzasztott bennünket!” Hát igaza volt; ahogy körbenéztem a teremben, társaink ott hevertek szanaszét a zombimester által a földre terítve. Szerencsére egy gyors állapotfelmérés azt jelezte, hogy mindki él még, s csak arra vár, hogy avalami gyógyító mágia magához térítse. Sebesülések tekintetében azonban nem álltunk túl jól; én  ugyan egy karcolás nélkül megúsztam, de Maldyr már alig állt a lábán,  a többiek több hatalmas seb is éktelenkedett, a magiszter úrban pedi maga Darton tartotta a lelket, nem karván őt még országába fogadni.

Ugyanakkor az jutott eszembe, hogy itt a remek pillanat, hogy Alycia kisasszonyról megtudjunk egy kicsit többet; nagyon gyorsan behálózta az yllanori nemsifjat, varázsolgatott, szóval gyanús volt. Javaslatomat megosztottam testvéremmel is, aki buzgón helyeselt, s gyorsan nekiláttunk, hogy átkutassuk a kisasszonyt, ami nem hozott semmilyen rendkívüli eredményt; pár varázsitalt találtunk csak nála, meg egy Ellana nyakláncot. Mit volt, mit tenni, módszeresen le is vetkőztettük, hogy a bőrét is tüzetesen át tudjuk vizsgálni, valamilyen árulkodó jel után kutatva. Ismét nem fedeztünk fel semmi különöset, csak Maldyr-nak remegett meg néha az orrlyuka, s nyelt nagyokat; igazán nem értem miért, hiszen látott mér sok pucér nőszemélyt – vagy legalábbis ezt mondta.

Miután minden redőt visszarendeztünk Alycia ruháján, elkezdtem szép sorjában beletölteni a nála talált varázsnedűt, ami gyógyitalnak látszott. Szerencsére már az elsőtől magához tért. Egy nagy műsóhaj kíséretében megkért, hogy segítsem talpra, s miután teljesítettem óhaját végre nekilátott, hogy bekötözze a sebesülteket, persze Kymas lovaggal kezdve. Mi addig a fivéremmel átkutattuk a kriptát, de semmi érdekeset (és értékeset) nem találtunk. Miután végeztünk én elballagtam a temető kijáratánál strázsáló őrökhöz, s szóltam nekik, hogy levágtuk a nagygonoszt, de a csapat kissé megsínylette a találkozást, úgyhogy kellene egy kis segítség. A kapitány készséges volt, hüledezett a villámokat dobáló zombi hallatán, de gyorsan kerített pár saroglyát, ami a maródi társainkat haza lehetett szállítani. Búcsúzás előtt még megkértem, hogy ne felejtse el átadni Don Bendornak szíves üdvözletünket, és az üzenetet, hogy készítheti a sikerdíjat.

A fogadóban Ensicata úr láthatóan rossz hangulatba került, amikor Synn, Bozdirgon és Turam lovag egymás után érkezett meg két helyi katona által cipelt saroglyán szállítva. Bölcs belátást tükrözte, hogy három nap pihenőt rendelt el, ami lehetőséget adott a legyengült kalandozóknak, hogy (főleg Arel dicsőségének hála) felgyógyuljanak és teljes erővel induljunk útra. A három nap unalmasan telt; Don Bendor elküldte a fejenként kilenc aranyat (amit a fenkölt lovag és szerelme az elhunyt helyiek családjának adományozott – bah!);;  beszereztem 100nyílvesszőt; Synn meg Alycia kisasszony főzött némi varázsitalt. A nemesei társaság kirándulással meg extra helyi programokkal múlatta az időt; az Arel pap tovább szórakozott a nemes kisasszonyokkal, nekem meg kezd elegem lenni, hogy én falazok neki.

Arelnek hála, csak vége lett valahogy a gyógyszünetnek, s végre ismét útnak indulhattunk. Nagyjából egy hét alatt értünk el az előhegyekig, ahol már a távolban látni lehetett a Sheral egekbe nyúló magasabb bérceit is. A dzsungelt eltűnt, s átadta a helyét az általam jobban ismert fafajtáknak. Itt még viszonylag sűrűn lakott volt a vidék, minden másnap volt tető a fejünk felett valami kis faluban. A hét végén elértük az utólsó nagyobb települést, ahol vettünk két és fél hétre elegendő zabot meg hideg élelmet, s úgy általában felkészültünk egy zordabb időjárásra. Ensicata úr elmondta, hogy most egy körülbelül két hetes út következik, fel a hegyekbe egészen a Valkür tóig. Ez egy nagy feneketlen  pocsolya, amit a népek olyan varázsos helynek tekintenek. Állítólag a belé szórt hamvak egyenest darton birodalmába kerülnek; de a földi maradványokon kívül szórnak bele kívánságokat, engesztelő ajándékokat, meg misztikusnak vélt üzeneteket is. Az időjárás nem lesz kedvező várható, hó, meg szél, meg ha ez együtt jön, akkor hóvihar. Jól hangzott; már csak azt nem értettem, hogy ilyen úri népeket mia fenéért márciusban kirándultatnak ide, amikor ilyen cudar az időjárás. A tó nyáron is ott van, és valószínűleg sokkal szebb. Node minket nem azért fizetnek, hogy kérdezősködjünk.

A felfelé vezető út, amin elindultunk nagyjából egy szekérnyom széles lehetett, körülbelül két mérföldenként egy-egy kocsikiállóval. Eleinte Krad kegyes volt hozzánk, s szép időt adott az utazóknak, csak a szél fújt, de sütött a nap. Egy hét után elértünk már egy alacsonyabb fenyőfákkal tarkított területet, s Boriánó mondta, hogy innen már nincsen messze az örök hó birodalma sem. Ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy itt már hóban tapostunk, amit a nap gyenge heve már nem tudott megolvasztani. Más utazókkal nem találkoztunk, de a hegyi vezetőnk szerint egy nagyobb, cirka ötven fős karaván halad előttünk, ami nem olyan baj, mivel letaposták számunkra a havat. Az út hegyoldalban vezet, egyik oldalán meredély, úgyhogy nagyon vigyázni kellet, hogy a csúszós hóban ne legyen baj, de ügyes kocsisaink résen voltak és mindig javították a hátasok botlásait. A nemesi társaság nem nagyon szenvedett az időjárás viszontagságaitól, mert -.mint kiderült – az utazó batárt mágia tartotta melegen; így szolgálva az urak teljes kényelmét.

Már majdnem szerencsésen eltelt a második hét is, s közel voltunk hozzá, hogy elérjük a tavat, amikor hegyi vezetőnk – éppen mikor egy őz nyomát mutatta nekem – hirtelen megállt. Fejét a szél ellenében tartva beleszimatolt a levegőbe – közelről láttam, ahogy az orrnyergén szépen megtelepszik egy hópihe – majd izgatottan Ensicata úrhoz rohant. „Nagy idő jön” – vetette még oda, ahogy elvágtatott mellettem. Gyors diskurzus után Ensicata úr összegyűjtötte a teljes karavánt, s röviden vázolta a helyzetet: nagy vihar közeledik, ami elől igazán jó menedéket csak egy körülbelül egy napi járásra fekvő barlang nyújthat, úgyhogy oda megyünk; erőletett menetben.

Na ez az erőletett dolog már múltkor sem sült el olyan jól – gondoltam magamban; s persze igazam is lett. Úgy három óra erősen elkezdett esni a hó, s folyamatosan erősödött a szél. Boriánó intelmére leszálltunk a lovakról, s kantáron vezettük őket tovább. Nemsokára s szél már olyan veszettül fújt, hogy csak egészen közelről értettük, amint Borinó arra utasított, hogy lazán kötözzük oda magunkat a szekerekhez, hogy nehogy a mélybe sodorjon minket egy erősebb széllökés. Látni szinte semmit nem láttam, mert hóvihar kerekedett, szerencsére az arcomat szinte teljesen el tudtam takarni a jó meleg sállal, amit még három hete vettem. Nem volt rózsás a hangulatom, s ez csak fokozódott, amikor távolról meghallottam a farkasüvöltést. Eloldottam magam, s nagy Boriánóhoz evickéltem – közben Maldyr fülébe ordítottam a hírt – de a hegyi ember megnyugtatott, hogy ekkora csapatra nem szoktak támadni. Egy óra elteltével – amikor hallatszott, hogy a falka nyomon követ minket-  azonban már kissé idegesebben közölte, hogy nem érti teljesen a dolgot, de jó lesz résen lenni.

Feszültségünk kissé alább hagyott, amikor a menet eljén gyalogolva kiértünk arra a platóra, miről Boriánó beszélt korábban, amikor Ensicata úr szavait kiegészítve elmondta, hogy a menedék előtt egy fahídon fogunk átkelni, ahonnan már csak egy ugrás a barlang. A szél kissé alább hagyott, így jól láttam és hallottam, ahogy Boriánó néhány emberével előre megy, hogy megvizsgálja a hidat. Gondterhelt arccal sietett vissza, kérdésemre csak annyit mondott, hogy itt valami nem stimmel, emlékei szerint amikor legutóbb itt járt még nem teljesen így állt a fából ácsolt szerkezet. Fivéremmel – majd a hátulról csatlakozó magiszterrel közösen tovább nézegették a hídat -; s az együttes munka eredményeképpen elhangzó szentencia nemm volt túl kedvező: minden valószínűség szerint az előttünk haladó karaván egy kőlavinát indított el, ami megrongálta az ötven yardnyi mélység fölött átívelő híd egyik lábazatán a mágikus rúnákat. Így a szerkezeten való átkelés veszélyes lehet. Hangulatunkat tovább javította, hogy hírtelen közelről hangzott fel a korábban csak messzeségekből hallatszó farkasüvöltés.

Minthogy a szél bármilyen közelről hozhatta a hangokat Maldyr gyorsan védőalakzatba rendezte a csapatot: nemes utazók a hidhoz, kaladozók a híd előtti platóba szájadzó úthoz; málhás szekerek az út szélére, és hátra, elöl középen gyalogosan  a harcosok. Közben Boriánó kijeleölt egy hajcsárt, aki életét kockáztatva nagy óvatosan végigment a hídon, annak tartósságát próbálgatva. Szerencsére nem történt baja, így a harminc yard hosszú híd fölé ki tudtak feszíteni egy kötelet, az innenső és onnansó oldali nagy oszlopokhoz kötve. Miután a farkasok nem jöttek közelebb, kissé mi is megnyugodtunk, s volt alkalmunk belefolyni, a hídon való átkelés sorrendjének meghatározásába. Ensicata úr először azt akarta, hogy menjen át a batár, meg a szekerek aztán a többiek; nekünk viszont sikerült meggyőzni, hogy a helyes sorrend először a nemes utazó társaságnak kellene átkelni. Mindez szerencsésen le is zajlott, csak Bonita kapott hisztériás rohamot a híd közepén, de őt sikerült átcipelni.

Ami ezután kezdősött, az számomra maga volt a káosz, ami a jól szervezett klánban eltöltött sok sok év után mindig nagyon rosszul hat rám. A társaság után fivéremmel és az Arel pappal együtt én is átkeltem a hídon, gondolván mi arra szerződtünk, hogy a karavánt védjük; ami ezentúl a barlangban megvalósítható, de gazdánk máshogy kívánt rendelkezni. Ő azt akarta, hogy a batár keljen át először, és a kalandozók maradjanak az eredeti parton, védve a lassan fogyatkozó szekérállományt. Erről hosszas vitába bonyolódtunk vele, bizonygatván, hogy ha leszakad a batár alatt a híd akkor mi nem tudunk átkelni, s az sem jó megoldás, hogy az ő álltala emlegetett öt napos kerülő úton érkezünk meg (mert Boriánó szerint a vihar túlélésének egyedüli lehetséges módja a barlangba húzódás). Valamint, hogy amit kér az túlmutat szerződéses kötelezettségeinken, s a semmiért akarja kockára tenni életünket. A vita közben Borinánó és csapata átvezette a lovakat, s az összes élelmiszer egy kis részét is; így amikor az egyik hajcsár elindult a batárral én legalább abban biztos voltam, hogy a barlang oldali nagyobb csapat nem hal éhen a menedékben töltött idő alatt.

Lélegzet visszafojtva néztük végig, ahogy batár végighalad a dűlüngélő alkotmányon, majd baj nélkül megérkezik a mi oldalunkra. „Hála Gilronnak” –shajtott mellettem az egyik hajcsár, bár szerintem az építők istenének ehhez nem sok köze volt, s magamban inkább Noirnak mondtam csendben köszönetet. A sikeres átkelés után szerencsére Ensicata úr is hajlékonyabbnak bizonyult, s rá tudtuk beszélni arra, hogy az élelem, az értékesebb útiholmi és némi zabkészlet átmenekítése után a kalandozók is a biztos menedékbe vonulhassanak. Szépen hozzá is fogtunk a munkához; átvittük az ellátmányt, majd hozzáláttunk a kapott instrukciók alapján kiválogatni a megfelelő útiládákat, valamint a maradék lovakat átvinni. Erre a feladatra Alycia is elkísért minket, személyesen felügyelendő, hogy ő holmiai mind átérnek a hídon. Ez lett a veszte. Úgyanis egy hírtelen szélroham az arcunkba köpött egy rémisztő farkasüvöltést, amitől a lovak kitépték magukat a lovag és a pap kezéből, egyenesen felvágtatva a hídra Az persze már nem bírta ki ezt a terhelés és óriási robajjal a mélybe zuhant, magával rántva a halálba a szerncsétlen négylábúakat.

Nagyon a történteken elmélkedni azonban nem volt idő mert a szél hírverése alapján számítani lehetett a farkasfalka  rövid időn belüli érkezésére. Alycia remek jaslatára az egyik szekeret felborítottuk, amely így útzárat alkotva lehetőséget adott arra, hogy Kymas és Maldyr elállják az utat, a többiek pedig hátul a másik szekéren, relatív biztonságban helyedkezhessünk el. Rövid időt eltöltve a bakon azonban beláttam, hogy onnan harcos társaimnak nem túl sok segítséget tudok nyújtani az íjammal – lévén, hogy a farkasok majdnek tökéletes takarásban lesznek; így hát felmésztam a barrikádul szolgáló szekér tetejére, ahonnan jó kilövés nyílt.

A farkasok gyorsan a nyakunkon termettek, több mint egy tucatot számoltam össze. Egyik részük a két harcost rohamozta, a másik a felborított szekéren próbált átugrani, szerencsére nem túl nagy sikerrel. Sajnos azonban be kellett látnom, hogy az igen erős szél és a rossz látási viszonyok miatt lehetetlen az íjamat használni, úgyhogy inkább leugrottam, s elindultam,, hogy csatlakozzam a harcosokhoz. Még láttam, ahogy Alycia kezéből előbukkanak a jól ismert lángdarazsak és a magiszter is befejez valamilyen varázslatot.

P.sz. 3690. Darton tercének 30. napja,- 2hét(??? Sanci hónap nevek) Sheral hegység felé, Város???

Miután lovag úr egy tökéletes visszakezes csapással lemetszette az utólsó zombi fejét, kis csapatunk megpihent. Bozdirgon hozzákezdett a szokásos managyűjtéshez, Synn imádkozásba fogott, mi meg Maldyrral elmentünk felderíteni a kripta bejáratát, amelyet az élőhalottak őriztek. Hosszas keresgélés után sem találtunk rajta csapdát, sem egyéb ártó szerkezetet, ezért úgy döntöttünk, hogy – amikor a csapat is felsorakozott mögöttünk – bemegyünk.

Odabent síri csend honolt és teljes sötétség ezért az yllanori és Synn világosságot varázsoltak ( a nemesfi egy egyszerű fáklya segítségével); kb egy tucat lépcsőfok vezetett le egy nagyobb terembe, melyet Dreina (balról) és Darton (jobbról) szobrai uraltak; előttük padok; szembe egy dupla szárnyas vasajtó. Testvéremmel nagyon óvatosan haladtunk lefelé, majd tovább előre a teremben.

Synn hirtelen megtántorodott, s majdnem a földre zuhant; de gyorsan elheseggette a támogatására igyekvő kezeket. Később elmesélte, hogy különleges léleklátó képessége lépett hírtelen működésbe: a terem közepén megpillantotta a sírkertben megsemmisített zombikhoz tartozó lelkeket; s a belőlük áramló iszonyat és elkeseredés hullámai döntötték majdnem a padlóra.

Maldyr-ral tüzetesen átvizsgáltunk minden négyzetcentimétert, hogy nehogy csapdába essünk – ami sajnos így is sikerült; a híres messori sugallat ugyanis későn érkezett, testvérem egy villámszerű felismerés után visszarohant a lépcsőn, de az hangos dördüléssel bacsapódott az utólsóként haladó magiszter mögött. Miután az összes nyitási próbálkozás (álkulcs; lavagkard, stb) kudarcot vallottak, folytattuk a terem átvizsgálását.

Éppen a jobboldali istenszobor lábujját próbáltam lenyomni – furcsán kopottnak tűnt ott a kő ugyanis – amikor a sírkamra folytatását elzáró fémajtót körülölelő sötétségből kivált két emberszerű árnyék és Kymas-ra és Maldyr-ra vetette magát. Ők először óvatosan megpróbálták védekezve kicselezni a támadókat, felmérve az erejüket; s várták a mágikus segítséget. Ez gyorsan meg is érkezett: a varázsló egy tűzes boltívet rajzolt az árnyakra, Alicya pedig kilőtte a szokásos kis tüzes bogarait, amelyek jóleső mohósággal haraptak a baloldali élőhalottba; én Maldyr segítségére siettem, bízva abban, hogy egy kicsit el tudom terelni az őt támadó árny figyelmét.

Taktikánk azonban kezdetben nem bizonyult igazán sikeresnek: a pokolfajzatok többször is eltalálták a harcosokat, s jeges érintásükkel nem csak fájdalmat okoztak, hanem az erőt is kiszívták a fegyverforgató kezekből. Így történt, hogy amikor Tyram lovag átment támadásba már nem a szokásos hatékonysággal forgatta kardját, s ütései nem tudták csonkolni az ellenfelet; az élőholtak pedig fájdalmat nem érzenek így a szokásos találatok meg sem érezték.

További nehézséget jelentett, hogy az élőholtak – nem evilági intelligenciáról téve tanúbizonyságot – gyorsan elhagyták az őket égető tüzes boltív által betöltött teret; sőt a jobboldali támadónk a magiszterre vetette magát. Ebben sajnos a Synn, Maldyr, Lolita egyesített hármas sem volt képes megakadályozni: Synn nhányszor megcsiklandozta ugyan rapírjával, szúró fegyverével azonban komolyabb kárt nem volt képes benne tenni, nekem pedig ebben a csatában Arel a tanuló szerepét szánta; egyik sequor csapásommal sem tudtam megcsonkítani a dögöt. Legyengült testvérem is hiába erőlködött; így esett, hogy az árny a varázsló közelébe tudott férkőzni. Bozdírgon tett néhány gyenge kísérletet a menekülésre illetve a védezésre, de harci képességei kevésnek bizonyultak a pokolfajzat ügyessége ellen, aki néhány másodperc alatt jeges érintásável az ájulásba küldte a magisztert.

Szerencsére közben a lovag úr magára talált, s két gyönyörű vágással a nemlétbe taszította a baloldali élőhalottat (persze segítettek Alicya tűzbogarai is). Az ílymódon magára maradt hullalény már nem sokáig tudott ellenállni egyesített erőnknek; végül is az yllanori fejezte le, és ezzel be a dög evilági pályafutását.

Persze lovag úr nem tudta megállni, hogy csípős nyelvét egy kicsit ne köszülgesse rajtam, a kiképzésemet és a csatába nyújtott gyenge teljesítményemet felemlegetve. Ő már csak tudja, mi a nagy vitézség, hiszen a goblinok ellen is NÉZTE, ahogy mi küzdünk – a jó meleg villámketrecében álldogálva.

A szokásos gyógyítás- imádkozás- gyógyítás szakasz után testvéremmel átkutattuk a következő nagy vasajtót is, s úgy találtuk, hogy ezt (sem) védi csapda, sőt alapvetően nyitva is van, s akár tovább is mehetnénk. Csapatunk azonban úgy döntött, hogy elfogadja a magiszter javaslatát, s inkább pihenünk, erőt és manát gyűjtünk, hogy aztán teljesen felkészülve (már amennyire a továbbra is gyenge lovagra és a messorra ezt el lehetett mondani) menjünk tovább.

Számításinkat azonban keresztül húzta a kripta mélyén lakó főzombimester, aki valamilyen szerkezettel pár perc múltán kinyitotta a vasajtót, s mély kriptikus hangon lejjebb invitált minket. Amikor aztán nem igazán mozdultunk, elkezdett varázsolgatni – hallottuk a litánia hangjait. Én kérdőn Maldyr-ra néztem (lemegyünk-e, hogy ne mondhassa végig), de láttam rajta, hogy ő is mélyen koncentrálva magába mélyed; úgyhogy én is belefogtam egy gyorsaság növelő gyakorlatba. Mikorra befejeztem, és éreztem a szokásos jótékony fürgülést, a szörny már a lépcsőn (merthogy a kinyílt ajtószárnyak egy lefelé vezető lépcsősort  tártak elénk) ballagott felfelé. Egy büdös nagy zombihulladög volt, kékes villámok cikáztak az egész testén,  rothadó bal kezében egy villámok járta tőrt szorongatott, s állapotához képest nagy gyorsasággal ügetett fel a terembe.

A magiszterre pillantottam – ő a mágia nagy tudósa – hogy mondja már meg, mi a rák ez; elmúlik-e róla, mit csinál velünk, ha hozzáérünk, stb., de ő éppen valamilyen varázslatra koncentrált, így semmilyen útmutatást sem kaptunk. „Csukjuk be az ajtót!” -  kiáltottam, s már hajtottam is volna be a bal ajtószárnyat (ami mögött rejtőzködtem), amikor testvérem Arel nevét kiáltozva a szörnyre vetette magát. „ ... hogy a rosseb” – mormoltam el egy szitokszót – ahogy látva a lovag tétovázását a messor mögé sorakoztam; „már megint egy hősködős csata.”

Szerencsénkre ahogy Maldyr közelről is szemügyre vette a pokolfajzatot cikázó villámvértet megjött az esze, és nem csapott le. Sőt Synn Arel kegyéből egy jól irányzott erőcsapással legurította a zombit a lécső aljára, Alicya pedig egy jól sikerült varázslattal becsukta az ajtót. (Hiába na a női praktikum ismét felülmúlta a férfiak felesleges vakmerőségét). Egy pillanatig úgy tűnt Arel maga mosolyog ránk. Szóltam Synn-nek, hogy ragajon meg egy padot, s támasszuk ki az ajtót; Maldyr pedig hátát az ajtónak vetve próbálta biztosítani, hogy az ismét felfelé rohamozó szörny ne törhessen át.

Sajnos istennőnk kegye csak egy pillanatig tartott; hívére Tyram lovagra pedig nem is jutott. Így esett, hogy a nemesúr nem vállalta be a vasajtón átsugárzó villámcsapás okozta fájdalmat (amit pedig testvérem derekasan állt), s nem támasztotta meg a kétszárnyú ajtó jobb oldalát, amin az élőhulla vígan előmasírozott. Synnel közösen vállalkoztunk még egy hősies rohamra kezünkben a padot tartva, mint faltörő kost, de nem volt szerencsénk; s nem sikerült a zombimestert visszalökni a lépcsőkre.

Ami ezután következett, az a legrosszab rémálmaimhoz hasonlított. A szörnyeteg megpillantva a varázslatba mélyedő mágust, előre vetette magát, s egy óriási tőr és villámcsapással néhány másodperc alatt a nemlét közelébe taszította Bozdírgont. Látva, hogy itt inkább a menekülés útját kell keresnünk, Maldyrral leszaladtunk a lépcsőn, hátragyva a varázsitalától újból manára kapó Alicyát és az őt védő lovagot, s inkább megérzéseinkre hagyatkozva befutottunk a lépcső aljából induló bal oldali folyosó végéből nyíló kriptaboltozat alá. Krad kegyéből gyorsan megtaláltuk azt a kriptát, amely két kis kart rejtett, s újabb szerencse révén elsőre a bal oldalit választottam, ami kinyitotta a kriptarendszer csapdaként korábban ránk záruló kapuját.

Ezután gyorsan visszafutottam a lépcsőkön az istenszobros teremben dúló csatába, ahol Synn majd a Tyram lovag együttes erővel próbálták útját állni a szörnyetegnek. Kihasználva, hogy a zombimester figyelmét társaim kötik le, sikerült az ájult varázslót a felszínre cipelnem.

P.sz. 3690. Darton tercének 30. napja,- 2hét(??? Sanci hónap nevek) Sheral hegység felé, útközben

Miután a goblinok elszeleltek gyorsan körbenéztem, hogy hogyan áll a csapatunk. Tymas lovag még mindig a villámketrecében tartózkodott, aggódó arckifejezéssel méregetve a ménnykűből alkotott rácsokat és a mellete ájultan heverő táltos paripát. Úgy gondoltam benn lesz még egy darabig; főleg mivel Maldyrhoz csatlakozva gyorsan kiderült az egyetlen segítség Bozírgon magiszter ájultan feküdt az egyik társzekéren. Synn – Arelnek hála – épségben volt; bár a testét rengeteg vér borította, s így hozzákezdhetett gyógyító tevékenységéhez. Az utasok és kísérők nem szenvedtek nagyobb sebesüléseket, így testvéremmel úgy döntöttünk, megnézzük még azt a helyet, ahol ő a fakidőlös csapdát sejtette.

Útközben próbáltam rávilágítani, hogy igazán helytelenítem azt a viselkedését, ahogyan majdnem kettévágta a varázslót, némi félresikerült mágia miatt. Persze semmi foganatja nem volt, a szokásos indulatos módján reagált, kifejtve, hogy nem is ismerjük ezt a Lar-Dor-i fickót, és jobb, ha én sem bízom meg benne. Rövid gyaloglás után megtaláltuk a helyet, ahol a goblinok egy egyszerű szerkezet segítségével a szekérútra (és kis társaságunkra) szakasztották volna a tölgyet. Alapos felderítés után sem találtunk semmit; csupán egy nyíllövésnyi távolságra volt valami ágbog alatt egy valszeg halódó goblinfajzat; de a messori óvatosság arra intett minket, hogy inkább ne foglalkozzunk a valószínűleg húsevő növény áldozatának megmentésével.

Mikor visszaértünk a csapathoz, röhögtünk egy jót, mert Turam lovag még mindig a ketrec fogságában gubbasztott. Ensicata úr felvilágosított bennünket, hogy ő már látott ilyen mágiát, és ne is várjuk, hogy úgy egy pár perc alatt elmúlik. Az yllanori nemesúr hosszas nekigyűrközés után végül átlépett a rácson – majd ájultan és rángógörcsök közepette a földre hanyatlott. Persze Alycia kisasszony rögtön kezelésbe vette, s áldásos tevékenysége nyomán a fiatalember nemsokára magához is tért.

Miközben én próbáltam összeszedni a kilőtt nyílvesszőimet – kb. a felét találtam meg épségben – Maldyr és Synn összeszedegették a goblinok holmiját, Turam lovag pedig megvizsgálta hátasa állapotát. Szerencsére Vytus nem múlt ki, hősiesen túlélte a hererengető bikacsökütést, viszont több gyógyital szájábatöltése után sem volt képes lábra állni. Megbízónk a kegyelemdöfést ajánlgatta, amiről a lovag hallani sem akart. Rövid töprengés után végül azt a megoldást találták ki, hogy kiürítik az egyik társzekeret, az ott található csomagokat szétrakják a különböző hátasállatokra, s a felszabadult helyre pedig felvontatják Vytust. Ensicata úr meggyőzéséhez persze szükséges volt Alycia sűrű szempillaremegtetése és bájmosolygása is – a hányinger és a nevetőgörcs felvétva kerülgetett a jelenet közben.

Pár órás ügetés után végre sikerült elérni a várost (Sanci mi a neve???), melyet egy kisebb fajta kőfal védelmezett a környék viszontagságai ellen. Természetesen gazdánknak itt is akadtak kapcsolatai, s gyorsan be is szállásoltuk magunkat az aktuális fogadó védő kapuszárnyai mögé. Bozdírgon gyorsan nyugovóra tért, s folytatta a szekéren megkezdett lábadozását (több nagy sebet is kapott, amit Synn nem tudott hamarjában meggyógyítani). Ensicata úr kijelentette, hogy – a csapat állapotára való tekintettel – hajlandó két éjszakára a városban maradni, s mindenki ehhez igazíthatjai a terveit. Nekem nem volt semmi különös elképzelésem – a szerelmespár természetesen azonnal elvonult a kötelező vacsora után, Alycia nem kegyelmezett a lovagnak annak sebesült állapota ellenére sem -, így estem ismét az Arel pap csapdájába: megkért, hogy ismét tartsam szóval Bonita úrasszonyt, amíg ő ismét ágyába csábítja Dafné és Mirin hölgyeket. Na sokkal jön még nekem ezért a Synn fiú, mert ennyi sületlen locsogást ritkán hallhat az ember lánya; bár a végén egy kicsit sikerült meggyőznöm a vénkisasszonyt, hogy szerintem Bozdírgon titkon szerelmes belé, és ez némi elégtételt jelentett.

Másnap a reggeli után Synn és Maldyr a helyi kereskedőnél nyélbeütötték a goblin cuccok eladását, vagy nyolc ezüstöt kerestünk fejenként. A kapott hatalmas vagyont rögtön elköltöttem egy új bőrpáncél megvásárlására, jó szolgálatott tett volna éjszaka az erdőben – ha lett volna. Godori társunk beszerzett még néhány üvegcsét is, hogy a gyógyitalkészletünket feltöltse belőle. Bozdirgon a szobájában maradt, pihengetett.

Visszafelé jövet én tettem egy kitérőt – szeretem megnézni az új helyeket -, s így történt, hogy a városi temető (az itteniek nekropolisznak hívták) környékére vetődtem. Némi kis csoportosulás volt a kapunál, arról ment a pletykálkodás, hogy valami gonosz erő ütötte fel a fejét odabenn, s már ketten is eltűntek a polgárok közül. Felmésztam a sírkertet körülölelő falra, hogy hátha látok valami gyanúsat, de semmi rendkívülit nem láttam. Hazatérve megkérdeztem a kocsmárost, hogy halott-e az esetről; de ő csak legyintett, mondván a helyi népek mindig is hajlamosak voltak rémeket látni.

Már esteledett, amikor megjelent a fogadónkban Don Bendor, a helyi előljáró. Ensicata úrral való rövid négyszemközti megbeszélés után előadta, hogy ő igazából azért jött, hogy munkát kínáljon nekünk, kalandozóknak. Tényleg eltűnt két honpolgár, az egyik Armanor nevezetű, s át kellene kutatni a nekropoliszt, mert már volt rá példa, hogy élőhalottak ütöttek fel ott tanyát. A városvezetés nem akar pánikot kelteni a lakosság körében egy feltűnést keltő hivatalos vizsgálattal – meg persze féltik a feneküket – így idegen segítséget akarnak igénybe venni. Gazdánk ,persze biztos valami jutalék fejében, elvi beleegyezését adta, hogy mi elszegődjünk. Így az elvi megállapodás gyorsan létre is jött, viszont a konkrét díjról sokat vitatkoztunk  (Synn és Bozdirgon) Don Bendor úrral. Végül fejenként kilenc ezüstben állapodtunk meg, ami úgy jár, hogy 4 ezüst, ha bemegyünk és további öt, ha harcra is kerül a sor; valamint meg kellett ígérnünk, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a városra potenciálisan leselkedő veszedelmet végleg elhárítsuk.

Csapatunk majdnem foghíjasan indult el, mert Kyram lovag inkább maradni akart Alycia szoknyáját őrizendő. A kisasszony viszont előadott egy hihetetlen nyálas előadást a szegény polgárok megvédésének hősies voltáról, sőt felajánlotta, hogy ő is velünk jön. Ezek után természetesen lovag úrnak sem volt többé maradása. A magiszter kérésére végül éjfél után indultunk útnak, hogy teljesen felépüljön mind testiekben, mind varázserőt tekintve.

Rövid séta után már a temető kapujánál is voltunk, mely a kapott kulcs segítségével hangtalanul nyílt. Igazán kár – gondoltam – a helyszínhez és hangulathoz sokkal jobban illeszkedett volna, egy jó kis fémes nyikorgás. Rövid tanakodás után csatarendbe állt a csapat, bár én nem igazán értettem, hogy miért nem derítjük fel először – természetesen az én segítségemmel – külön a terepet. De hát így sem volt szerencsére semmi baj; pár perc séta után már meg is pillantottuk az öt imbolygó alakot egy nagyobb sírbolt előtt.

„Zombik” – közölte Synn, Maldyr pedig intézkedett, hogy keressünk egy jobban védhető pozíciót; az élőhalottak ugyanis rögvest megindultak irányunkba. Darton kegyének hála gyorsan be tudtunk húzódni két sírépítmény közé. A zombik útját a messor és az yllanori nemes állták el, rögtön Synn-nel a nyomukban, én a másik oldalon álltam, közrefogva a varázshasználókt csak mint feltartóztató egység. Ugyanis az Arel pap elmondta, hogy az élőholtakat ne is próbáljuk szúrófegyverekkel megsebezni, mert az nemigen tesz kárt bennük; sőt fájdalmat sem éreznek, s csak csonkoló sebzéssel lehet kárt tenni bennük. Ehhez mérten sequar-ral a kezemben álldogáltam, ami – bár elég jól bánok vele – mégiscsak kényszerhelyzet volt számomra; ha nem Eren-go-whatar van a kezeim között nem igazán érzem tökéletesen magam.

A zombik szerencsére nem igazán bizonyultak taktikus teremtményeknek, mind az öt – köztük a kapott személyleírás alapján felismert hajdani Almanor is – Maldyrt és Kymast rohamozta. Bozdírgon egy tüzes boltozatot idézett a támadókra, mely többüket meg is sebezte; Alycia tüzes bogarakat varázsolt (olyat mint a goblinok ellen), melyek az egyik sebzett pokolfajzatba csapódtak, ki is iktatva azt a további küzdelemből; Synn megáldotta fivéremet, ezáltal növelve harci képességeit.

Az egész küzdelem pár másodpecig tartott csupán. Látva, hogy a zombik az elől lévő két védőt támadják, én hátulról próbáltam mögéjük kerülni, hogy legalább egy támadót elcsaljak, így csökkentve a társaimra nehezedő túlerőt. Mire azonban a hátukba kerültem kardforgató társaim már újabb zombival végeztek, miközben sikeresen tértek ki az élőholtak által forgatott furkósbot csapások elől. Gondoltam, ha így áll a helyzet megpróbálkozom az íjazással, azonban nem igazán sikerült komoly sérülést okoznom. Láttam, hogy Synn is eredménytelenül forgatja a rapírját; mikor fegyverét tövig az egyik dög üres szemgödrébe döfte az még csak össze sem rezdült. Maldyr és Turam lovag azonban eredményesen küzdött, s egy újabb tűzdarázs csapat segítségével pár másodperc alatt még két támadóval végeztek. A megmaradt zombi pedig esélytelen volt, s hamarosan ő is a nemlétbe taszíttatott.

P.sz. 3690. Uwel tercének 16. napja,(???) Sheral hegység, Szélvágtázók tárnái

A farkasok elijesztése és Synn fohásza után úgy döntöttünk valamilyen fedett helyre kellene vonulni. Szerencsére a megmaradt kísérőnk, Tarinan tudott egy helyet, azt mondta valamilyen barlang. Visszagyalogoltunk 1 órát, majd lefagyott közben az orrunk, s utána még felet, felfelé a hegyoldalnak.

Épp az orrunk hegyéig láttunk, de vezetőnk így is kiszúrta, hogy valami nem stimmel: egy olyan barlang bejárat előtt álltunk, mely az utólsó alkalommal még nem volt ott. Még vagy húsz percet kellett volna mennünk a tervezett menedékig. A hasadék úgy nézett ki, mintha belülről onlott volna ki a szikla; szűk volt de oldalazva pont befértünk.

Egy járat indult befelé, úgy határoztunk, azt követjük. A folyosó természetesnek tűnt, emberkéz nyoma nem látszott. Távolról vízcsobogás hangja hallattszott, s melegebb fuvallat érte az arcunkat. Ez igen hívogatónak bizonyult, minthogy odakünn éppen orkánná kezdett alakulni az addig sem éppen csendes vihar. Meggyújtottam egy fáklyát, Synn meg elmormolt egy imát.

A szokásos Maldyr, Lola, Synn trió megindult befelé a folyamatosan kanyargó járatban; nagyjából húsz láb után meg is érkeztünk egy hatalmas barlangba, volt vagy ötven láb magas, harmincs láb hosszú és húsz láb széles. Körben mint erkélyek futottak végig a sziklapárkányok, s nem egy járat szájadzott beléjük, még nagy magasságokban is. A korábban érzett meleg forrása egy hőforrás volt, kis ötször öt láb pocsolya, mely a barlang közepén, bal oldalon helyezkedett el. A godori természetesen nem hagyhatta ki, hogy közelebbről is megnézze, sőt az egész barlangot körbejárta, de nem talált tovább vezető folyosót.

Minthogy kívül egyre hidegebb lett, ezért úgy határoztunk, hogy a nagy terem bejáratánál ütünk tábort. Addigra már mindenki elfáradt – érdekes, hogy engem éppen feldobtak az események -, s társaim gyorsan álomba szenderültek körülöttem. Jó volt, hogy Bozdirgon vállalta velem az első őrséget, s ezért nem egyedül kellett ücsörögnöm. Sőt kihasználtuk az alakalmat és folytattuk a korábban elkezdett számtanleckét. Kemény dolog a matematika, néha már kedvet éreztem ahhoz, hogy a magiszter torkának essek, ahogy egy-egy elrontott szorzás után tagadóan megrázta a fejét. Könnyű neki, ő az anyatejjel szívta ezt magába, nekem viszont még a fejem is megfájdult a sok számolástól.

Furcsa módon arra ébredtem, hogy már nem őrködöm, hanem alszom; s fivérem éppen fennhangon üdvözöl tíz szárnyas emberkét, akik a fejünk fellett lebegtek. Furcsa szerzetek ezek, fekete hajúak, kerek képűek, nagyon hasonlítanak egymásra; öltözékük ezüst színű sisak, széles bőröv, fekete ruha; a bőrövön sok színes drágakő. Csak néztek minket nagy szemekkel – közben a többiek is magukhoz tértek – én viszont magamhoz húztam az íjamat, biztos, ami biztos.

Valamit sutyorogtak, valamilyen érthetetlen nyelven; az Arel pap próbált az egyikkel beszédbe elegyedni; majd előrébb tolták az egyik társukat, akiről kiderült, hogy egy kicsit beszéli a közös nyelvet. Rövid szóváltás után kiderült, hogy tudatlanul sikerült a Széljárók földjére lépnünk, amit azonna el kellene hagynunk, de némi szolgálatért cserébe maradhatunk, sőt még enni-inni is adnak. Synn, az erdővágtázó tolmácsolásában végül is kis csapatunk elfogadta a javaslatot, mire mindenki hátára egy Széljáró került, aik valamilyen varázslat segítségével könnyebbé tettek minket, s felemeltek a magasba.

Rémisztő sebességgel száguldoztunk járatról járatra, majd nagyjából öt perc után egy hatalmas központi kürtőhöz értünk, mely hasonló szárnyas lényekkel volt tele. Rövid felfelé emelkedés után egy óriási központi barlang terembe jutottunk, ahol egy henger szerű emelvény közepére szállítottak minket; körölüttünk 30 láb mély, öt láb széles árok, tele csontvázakkal. Nemsokára tőlünk 15 lábnyira fény gyúlt, amely kilenc ékkövekkel kirakott kő trónust világított meg. Rajta hasonló emberkék, csak ezek sokkal idősebbnek és bölcsebbnek néztek nyílván a helyi vezetőkkel volt szerncsénk találkozni.

A középső tekintélyes Szélvágtázó kezdett hozzánk beszélni, s szavaiból rögtön kiderült, hogy igazából milyen szerencsések vagyunk, mert ugye az ő területükre tévedtünk, amelyért halált érdemelnénk, de némi apró szívesség fejében ettől eltekintenek. Az Arel pap igen politikusan az öreg szavába vágva megjegyezte, hogy „No no no kedves uram elnézést, nem volt határt jelző semmi...” de a mondat hangos jalkiálltásba fulladt, mert a szállítócsapat főnöke, Asperdix hírtelen babrált valamit az ékköves övén, mire Synn-t egy éles széllökés felkapta és a mélybe taszította. Csak a gyors reflexeim mentették meg attól, hogy lezuhanjon, még pont idejében sikerült elkapnom a lábát;  ahhoz viszont fivérem ereje is kellett, hogy felhúzzuk.

A kis közjáték után az öreg, kiejthetetlen nevű Taranax elmondta, hogy a tárnák legmályén valamiért nem működik a mágiájuk, s így ott nem is tudnak közlegedni. A feladatunk az lenne, hogy kiderítsük miért is van ez. Azt is választhatjuk, hogy nem fogadjuk el a küldetést; ebben az esetben a csapat férfi tagjait megölik, a nőket pedig tárt karokkal a Széljárók törzsébe fogadják, hogy seígtsenek újabb Széljáró gyerekeket szülni. Bozdirgon meg is jegyezte, hogy végül is Alyciának ez nem rossz, itt maradhat, maximum harminc-negyven év ungibungi, mire hírtelen kapott a lovagtól egy visszakezes vaskesztűs pofont, amire a magiszternek el is eredt az orra vére. Jellemző a lovagra, gyáva kukac, védtelen emberre támad, látszik, hogy csak a fegyverét forgatta, a nyelvét soha – vagy legalábbis nem szócsatában-

Mivel valahogy a felkínált alternatív megooldás egyikünknek sem volt szimpatikus, és más út nem kínálkozott, rövid megbeszélés után elfogadtuk az ajánlatot. Xeronic a tolmács még megjegyezte, hogy esetleg kapunk valami jutalmat, de a bizonytalan ígéretnél jobban esett az az egyszerű (kenyér, alma, sajt, húsragu) eledel, amit újabb hat Széljáró szolgált fel.

Taranin úgy döntött, hogy inkább fenn várja meg küldetésünk sikerét, ezért a tett színhelyére a tárnák mélyére már csak hatunkat szállított le egy széljáró csapat. Annyit még pontosításképpen elmondtak, hogy amit keresnünk kell az egy bronz kapu, mert a mögött van a régiek könyvtára, s ott nyomára akadhatunk a keresett információnak. Ahová letettek minket az egy kisebb terem volt; a  falon sötét hajú emberek harcoltak fehér hajú emberekkel. A magiszter szerint crantaiak és kyrek küzdöttek egymással. Engem nem nagyon érdekelt, lefeküdtem aludni, s bár elég hideg volt, sikerült vagy hat órát szundítani.

Felkelés után szembesültem a problémámmal, hogy a sminkem alaposan szétmállott, s a maszkom is kezdett teljesen szétesni. Minthogy a körülmények nem tették lehetővé, hogy továbbra is eljátszam az yllanori fiút ezért inkább kibontottam a hajam, s ismét Lolává váltam. Nem kis csodálatomra az átlakulást teljesen közönyösen fogadta a csapat azon része, akiknek ez még újdonság volt; halvérű egy társaság.

Találtunk egy elég széles nyomot, olyan volt, mintha valami nagy tárgyat vonszoltak volna a földön, s úgy határoztunk, azt követjük. Jó száz lábat mentünk utána a folyosón, melyet tíz-tizenöt lábanként beomlott járatok tartkítottak; a falakon a korábbihoz hasnoló jelenetek, néha meg valamilyen istenek; syn nszerint Sogron, Tharr, Morgana, meg két másik istennő.

Újabb száz lá megtétele után valamilyen trágya szag csapta meg orrunkat; jó büdös volt, de a nyom éppen arrafelé vezetett, amelyről jött, úgyhogy mentünk tovább. Jó kétszáz ötven láb után egy T elágazáshoz értünk; balról leomlott fal, jobbról egy barlang kezdődött. Fülemet valamilyen hörgés ütötte meg, s nemsokára megjött a hangok forrása is: három hatalmas medve, melyeknek furcsamód hályog takarta a szemét. Mindhárom nyakán valami öv volt, a középső leghatalmasabb állat nyaktájátt  szegecsekkel kivert öv védte.

A bal oldali támadót egy nyíllövés, egy magiszteri tűzvarázslat és Maldyr marasequorjának hatalmas vágása gyorsan ártalmatlanná tette, bár előtte még odaütött egyet a testvérem mellkasára. A főmedvét azonban nem fogták a darazsak, Bozdirgon is kilőtt rá valami hatástalan bűbájt, így az képes volt Maldyrba többször is mélyen belevájni a karmait. Végül is Kymas vágta le egy gyönyörű keresztvágással, addigra azonban a messor már saját vérében fürdött, s így hátrafelé vette az irányt, arra buzdítva minket, hogy tartsuk fel az őt üldöző szörnyállatot. Synn-nek ez nem sikerült, őt kikerülte én viszont egy pontos nyaklövés után megkaptam a medvét; s hiába vágta le a bal mancsát a lovag, a jobbal még igy felhasította a nyakamat, amiből sugárban freccsent szanaszéjjel a vérem. Majdnem elájultam, de még tartottam magam, s arra öszposítottam, hogy kikerüljek a halálos mancs ütőtávjából; Arelnak hála a lovag második csapását a medve már nem élte túl, s felvágott háttal a földre hanyatlott.

P.sz. 3690. Darton tercének 30. napja,- 2hét(??? Sanci hónap nevek) Sheral hegység felé, útközben

„Na, hogy a rosseb egye meg a fajtátokat” – rúgtam még egyet búcsúzóul a medveszörnybe, akit Kymas oly derekasan kibelezett a mesteri visszekezes csapásával. Két nőstény és egy egy nagy hím állat költözött Darton országába – ha ugyan oda kerültek. Volt rajtuk valami nyakörv, de nem nagyon érdekelt. Nagyon fájt a nyakam, dőlt belőle a vér, befolyt a nyakamba, s végigcsurgott benn egészen a derekamig. Maldyr is alig állt a lábán, össze vissza volt pofozva, de rajta nagyon komoly sérülés nem látszott, csak a derekát tépte föl egy kis helyen az egyik állat.

Megannyi könyörgésre végül Synn rámáldozta hatalma egy részét, amellyel elállította a vérzést és beforrasztotta a kisebb karmolást. Bár a tanult gyakorlat segítségével egy gyors meditációval sikerült kizárnom a tudatomból a maradék fájdalmat,, érzetem; gyenge vagyok; s ez így is marad amíg nem tudunk több napot pihenni. Azt Synn rögtön megmondta, hogy ráés gyógytására most nem számíthatok, mert ekkora sérülést még nem tud ura hatalmából meggyógyítani.

Láttam fivérem is többszöri meditációval űzi ki magából a fájdalmat. Miután – több órás pihenő segítségével - már mindenki jobban volt, avval is tudtam foglalkozni, hogy a barlang távolabbi részéről érkező szűkölésre figyeljek. Állathangnak hallattszott, de hát egy ilyen helyen nem lehet azt biztosan tudni. Persze most is Synn volt az első, aki elindult megkeresni a hang forrását, s mi fivéremmel vonakodva bár, de követtük. Parancs az parancs. Nem messze egy kunyhóban – némi humanoid csonthalom közeepén - három medvecsemete nyöszörgött, csilván hiányoztak nekik a lemészárolt szüleik.

Synn– erdővágtázóhoz méltóan – úgy kívánt rajtuk segíteni, hogy nekikészült, hogy elvágja a torkukat; mondván szülők nélkül így is úgy is elpusztulnak, s akkor már inkább a kegyes halál, mint valami szörny torka. Alycis szerencsére közbe lépett – mielőtt mi tettük volna Maldyrral – s megmentette a kicsik életét. Valami olyat emlegetett – s fivérem buzgón bólogatott -, hogy ez immár a mi felelősségünk, hogy tegyünk valamit, s akár magunkkal vihetnénk őket. Elképzeltem, amint hősies küldetés teljesítés után szélvágtázó barátaink még a macikat is magukkal cipelik, s enyhe kétségem témadt. No de majd meglátjuk.

A rövid közjáték után Alycia nagy percei következtek, mert valami kövecskés hókuszpókuszból kitalálta, hogy merre kell továbbmenni („asszonyi dolog”- mondta ). Így hát továbbindultunk a teremből nyíló folyosón, s kb. Száz láb megtétele után a járattal együtt kanyarodtunk mi is élesen balra. Maldyr végig csapdát keresve haladt elől, mi utána, s nem is haladtunk gyorsan. A kanyar után a falon valami furcsa maszat tűnt fel – Synn szerint gomba, ő erdővágtázó, ért hozzá – ami massza kb ötven lábig tartott, majd hírtelen vége szakadt, mintha lelegelték volna.

A folyosó viszont folytatódott, húsz láb után kisebb nagyobb – inkább nagyobb, gyerek magasságú – gombák kezdték két oldalról őrizni a folyosót. Az Arel pap szerint nagyra nőtt pöfetegek. Maldyr mondta, hogy veszélyt érez, ezért hátrább volnult.Én felajánlottam, hogy kicsit megcsiklandozom őket egy nyílvesszővel, de a godori nem hallotta – vagy nem akarta. Ő közvetlen tapasztalat szerzésre vágyott, ezért magabiztosan odaballagott az első gombához és rapírjával megcsiklandozta a kalapját. Persze erre egy őriási durranás lett a válasz, a gomba, majd sorban a többi, hangos puffanással felrobbant, s a spórák apró kőgolyózáporként terítették be az Arel papot – meg egy kicsit minket is. Nekünk – páncéljainknak hála – semmi bajunk nem esett, de Synn arca olyan lett, mintha ragya verte volna ki. „Így biztos nem engedne be Dafné kisasszony az ágyába” – ugrattam, de a godori fel sem vette. Hanyag mozdulattal utasította el Alycia ajánlkozását, hogy bekötözze a sebét – „Hagyja, megalvad”; na majd megnézem én azt.

Tovább menve a szokásos folyosón haladtunk tovább, s aporban ismét feltűnt a szokásos nyom,; intha valaki valami nagy tárgyat vonszolt volna. Újabb húsz láb után egy nagy teremhez értünk, ami kb 10x10 láb és öt láb magas középen balra és jobbra is egy-egy új folyosó indulással. Nem hallottam semmi gyanúsat, így bementünk, s láttuk, hogy a másik végén újra indul a mi folyosónk, de úgy öt láb után egy nagy kürtő vágja ketté , ami egy kb három láb mélység átugrását követelné, ha ott akarnánk tovább haladni. A nyom arrafelé megy.

Úgy döntöttünk, hogy újabb pihenés nélkül nem vágunk neki, úgyhogy végre aludtunk egy nagyot. Amikor alvás után elvégeztema szokásos meditációmat, éreztem, hogy elmém már jobban uralja testem, s képességeimet már magasabb fokon birtoklom. Körbenézve azt láttam, hogy a legtöbb csapattársam arcán ugyanaz az elégedett mosoly ül, ami az enyémen, vagyis velük is hasonló dolog történhetett.

P.sz. 3690. Uwel tercének 19. napja, Sheral hegység, Széljárók tárnái

Soha életemben nem éreztem még ilyen rosszul magam. A nagy vérveszteségtől szédültem, s alig bírtam lábra állni, Maldyr támogatott. Szerencsére közben Synn beljebb férkőzött Arel kegyeibe, és két hosszabb imádkozás után begyógyította mind a két nagy sebemet. A fájdalmat a sokat használt kanzan segített kiűzni a tagjaimből. Újabb hat óra pihenés után ismét a réginek éreztem magam.

Tanulva a korábbiakból eltettem Eren-go-whatar-t, és a sequor-omat vettem a kezembe, s úgy csatlakoztam az elől haladó messorhoz. Nagyjából fél órát haladhattunk, - mellettünk lemlott oldalágak rajta vastagon leülepedett por - amikor fény ütötte meg szemünk; valamilyen furcsa vöröses derengés jött előről. Pár perc gyaloglás után egy kisebb (6x6) terembe értünk, ahol egy nagy ezüst színű ajtó zárta el a továbbhaladás útját; s a falak árasztották a vöröses fényt.

Az ajtó telis-tele róva általam nem ismert szimbólumokkal, a tudorok szerint crantai jelképek tömege, valamilyen felhő ábrázolás, ahol a szél is fújt. A nagy ábrákoon belül voltak kisebbek is, valamilyen ünnepi menet vonult díszesen felöltözve, s  végén egy nagyobb ember előtt leborultak. Alycia szerint a crantaiak istencsászárokat imádtak, s valószínűleg egy ilyen istenimádat ábrázolását látjuk.

Kérdőn néztem a varázshasználókra: hozzányúlhatunk, vagy sem? Az oktatók jól a fejünkbe verték, hogy a hasonló nyílászárók jó eséllyel mágikusak, ezért csak a védő mágiák lebontása után kezdjünk a zárak piszkálatába. Nem mintha most kilincsnek vagy zárnak láttunk volna bármilyen nyomát is. Bozdírgon ráolvasott valamilyen mágiaérzékelést de nem látott semmilyen gyanúsat, bár azt is hozzátette, hogy a dombornyomott ajtót leplezéssel is védhették a hasonló fürkészéssel szemben. A falakról viszont egyértelműen meg tudta állíptani, hogy valamilyen varázzsal bűvölték meg őket.

Alycia még ráengedett valamilyen csapdaérzékelő bűbűjt, s minthogy az negatív eredménnyel zárult, Maldyr is végigtapogatta a kifelé nyíló ajtót; ő sem talált csapdát. Tanácstalanul álldogáltunk egy kicsikét, mert az ajtó kidolgozottsága azért arra utalt, hogy ha itt valaki el akarta előlünk rejteni a védelmet, annak ez biztosan sikerült is. Bozdirgonnak még felrémlett, hogy hallott valamit arról, hogy a crantaiak a szimpatikus (vagy ilyesmi, ezt nem értettem) mágiát szerették, s ezért lehet, hogy csak az tudja kinyitni az ajtót, akibe jutott egy kis crantai vér.

Synn persze rögtön magáénak érezte a feladatot és benyitott; én reflexszerűen oldalra vetődtem, hogy a hasonló esetekkor ránk robbanó csapda engem ne találjon el; de most semmi ilyesmi nem történt. Egy 3x3 yardos folyosóra jutottunk, ami nemsokára egy kisebb szobába torkollot, ahol két nagy kőharcos őrzött egy kisebb (kb 2x2) diszes, arannyal berakott fa ajtót. Az ajtót a hozzáértők szerint nonfiguratív ornamentikák borították, én csak azt láttam, hogy ezen nincsenek alakok, csak vonalak.

A falakból a már megszokott vörös fény áradt, de a magiszter szerint az ajtó ez esetben sem volt mágikus. Maldyr még gyorsan ellenőrizte, hogy a kőharcosok tényleg egybe vannak-e faragva a talapzattal, vagy esetleg hirtelen lelépnek, de semmi gyanús nem látszott. Az eddig követett nyom nyílegyenesen haladt előre az ajtón át. A messor ezt az ajtót is átvizsgálta, de semmit nem talált; én hallgatóztam de csak valamilyen ütemes zajt tudtam felfedezni, mintha fém koccanna falhoz, de sokat nem tudtam belőle megállapítani.

Az álldogálást ismét Synn unta meg, aki egy határozott mozdulattal benyitott – evvel működésbe hozva valamilyen szerkezetet, amely becsapta mögöttünk az ezüst ajtót. Hogy ezek a kriptakészítők milyen egysíkúan gondolkoznak! Pár hete pont egy ugyanilyet szoptunk be! Készülhettünk volna... Odabenn egy hallottaskamra látványa és szagványa fogadott bennünket; szarkofágok, no meg hat szétrohadt szarkofáglakó keményített bőrpáncélba bújtatva.

Az egyikük – hullától szokatlan módon – karattyolt is valamit, ami kérdésnek hangzott. Én nem értettem, de talán az Arel pap igen, mert válaszolt neki: „Béke veletek kopott barátaink!”. Az elmés köszöntés valamiért nem hatotta meg az őrőket, akik hosszú kardjukat lengetve ránk rontottak. „Lehet, hogy ők beszél kevés pyar” – néztem hátra Synnre, miközben védekezésre emeltem sequor-omat lassan hátrálni kezdtem.

P.sz. 3690. Uwel tercének 18. napja, Sheral hegység, Széljárók tárnái

Kymas és Alycia nem bírtak magukkal a pihenő alatt sem, félrevonultak, s hamarosan diszkrét nyögések, sikolyok és zihálás hívogatta az éppen arra járó szörnyetegeket; de végül senki sem jelentkezett, hogy csatlakozna.

A csapat a nagy pihenés után lassan szedelőzködni kezdett. Még mindig ott éktelenkedett az óriási csapásnyom a nyakamon, de már nem fájt, ugyanakkor néha még szédültem kissé, és nem igazán éreztem jól magam. Synn sajnos nem tudta meggyógyítani, s látszott, ez nem tetszik neki. Mióta lenn voltunk a barlang rendszerben egyébként is szótlanabb lett, s néha ingerülten válaszolgatott. „Útálok a föld alatt lenni” – vonogatta a vállát.

A kürtőn való átjutás kérdését  Maldyr oldotta meg egy jókora ugrással. Majd a többiek szép sorjában átmásztak a fivérem és a lovag által tartott kötélen. Bozdírgon hátizsákján kívül mindenki épségben átjutott.  A szerencsétlen hátitáskát ugyanis az yllanori próbálta átdobni, de a lovagkard forgatásán kívül célzóleckéket nem igen vett így még két lábról is sikerült a sziklafalat eltalálnia, s így a varázsló felszerlése nagy csörömpöléssel a mélybe hullott. Persze nekem jutott a megtiszteltetés, hogy utána másszak. Kb. 8lábat kellett lefelé ereszkednem, hogy utána megragadhassam a kifolyt trutyitól ragacsos tárgyat. A magiszter szerint csak a pálinka, varázsfőzetek és a tinta ömlött ki.

A godori nagyon türelmetlenül várta végig a műveletet – igazán be volt sózva a feneke – s miután felértem, rögön előre rohant. Én meg vele; utálom ezt a testőrködést, Maldyr bezzeg lemaradt a varázslót pátyolgatni, nem is értem: most ki a messor, ő vagy én? A folyosó két oldalán ismét feltüntek a crantai (Bozdírgon szerint így kell írni) élet mindennapjait bemutató mozaikok. A padlón a vonszolós nyom haladt tovább azt követtük az Arel pappal.

Úgy harminc láb után a folyosó összeszűkült,  mert a két oldalán egy-egy nagy óráspöfeteg kinézetű kődarab szűkítette le az utat. Olyan volt, mintha őrt álltak volna. A korábbi esetből tanulva szépen fogtam Kistestvérem, s beleengedtem egy nyílvesszőt a jobb oldali alakba. Nem történt semmi, simán lepattant a lövedék, mintha övet találtam volna el. Azért biztos, ami biztos, bevártuka többieket, s együtt mentünk tovább, fivérem az élen.

Már éppen elhaladtunk volna a strázsák mellett, amikor azok hírtelen megelevenedtek: villámgyorsan lábat és karokat növesztettek, és egy hatalmas száj is megjelent a köszörnyek közepén. Mit mondjak, elég undorítóan néztek ki.

Közelről is. Ugyanis kőszörny mivoltukat meghazudtoló gyorsasággal rontottak ránk: Én Arel sugallatára rálőttem az egyikre, azonban nem volt szerencsém, mert a dög elhajolt, és utána engem rohamozott. Maldyr feltartotta a bal oldalit, a magiszter rámondott valami igét a támadóra, sajnos azonban semmi hatását nem láttam. Az sem lassította le, hogy hátulról a jól ismert tűzbogarak csapódtak a testébe.

Próbáltam elhátrálni előle, de valahogy engem pécézett ki magának, s csak jött utánam. Először a bal mancsával felhasította a lábam, ez még nem fájt annyira; sajnos azonban a kitérő mozdulat védtelenül hagyta a jobb csípőmet, amit a szörny egy váratlan jobb oldali támadással csontig felhasított. A fájdalom villámként csapott belém , majd elvezstettem az eszméletemet.

A csata további részét fivérem elbeszélése alapján jegyzem le.

Miután én a foldre hanyatlottam a kőgolyó még egy nagyot harapott is; bele a mellettem álló Synn oldalába. Valami méreg lehetett a fogain mert rövid időn belül a godori tagjai görcs állt, s teljesen elveszítetta  fegyverforgató képességét. A pap még ki tudta lőni egy varázslatát az ellenségre, de az ártalmatlanul pergett le róla.

Szerencsére a magiszter bevetett valami új varázslatot, s ennek hatására uralma alá tudta hajtani az elől lévő szörny elméjét. Rávette arra, hogy saját fajtására támadjon. Együttes erővel gyorsan megölték a Maldyrt támadó dögöt, bár közben fivérem is kapott egy adag mérget.

Szerencsére a messornak eszébe jutott a kürtő, s odakiáltotta Bozsirgonnak, hogy küldje a fenevadat a verembe, amit a magiszter meg is tett, s a szörny hamarosan már a gödör fenekén csücsült. A hangokból arra lehetett következtetni, hogy nem tud  kimászni onnan.

P.sz. 3690. Darton tercének 30. napja,- 2hét(??? Sanci hónap nevek) Sheral hegység felé, útközben

Maldyr igencsak fel volt paprikázva, mindenféle Lar Dor-i szajha felmenőkre célozgatva hangos szóváltásba fogott a magiszterrel; sőt megdöbbenve láttam, hogy hírtelen kardjával lesújt a mágusra, s vér fröccsen a páncéljára. Szerencsére Bozdírgon valami bőbájjal lelökte a szekérről, különben még le találta volna vágni az ügyetlen varázshasználót, s ez lehet, hogy komoly fenyítéssel járt volna a strategistől.

Mert persze közben hiába lőttem agyon az egyik előttem ugrabugráló goblin mocskot a maradék három rendesen aprította az Arel papot; lovag úr a nagykardjával reménytelenül lassan vagdalta csak az apró támadókat, így azoknak volt idejük furkósbotjukkal hadonászni illetve újabb dobótöröket küldeni felém. Arel kegyes volt hozzám, mert minden ilyen próbálkozást az előttem álló hajcsár mögé bújva sikeresen megúsztam, Synn viszont – bár vitézül szúrkált – bekapott néhány csapást, ezért úgy döntött, visszavonul a bal oldali batár és társzekér közötti biztonságba.

Közben fiverém is lehiggadt kissé és inkább arra koncentrált, hogy elkerülje, hogy a rá támadó három goblin furkósbottal agyonverje. Ehhez sűrűn kellett ide-oda ugrálnia, mert az egyik támadónak valami hálóféle volt a kezében, s látszott, hogy csak arra vár, hogy a messor figyelme lassuljon, hogy  oldról lebénítsa a furmányos szövettel. Synn közben már éppen visszaért a biztonságosabbnak vélt lovak közé, amikor újabb villámok érkeztek a kis boszorkénymester irányából, s egyenesen a pap mellkasába csapódtak, aki hangos nyögéssel a földre hanyatlott.

„Na már megint kezdi” – gondoltam, miközben felmésztam a bakra, hogy onnan fedezzem Boriánót, akit végre sikerült élénk szóval és taglejtésekkel kicsalni a szekér alól, hogy összeszedje az ájult  godorit. Nagy megkönnyebbüléssel láttam, hogy a kis gonosz villámszóró is valahogy kicsinálta saját magát, s ott fekszik nem messze a porban. Így tudtam egy kicsit Maldyrral is foglalkozni – Kymas jól elvolt, láncinge felfogta az ütések nagy részét – s jól hátbalőttem az őt támadó hálós goblint.

Hegyi vezetőnk - felülmúlva önmagát -  gondoskodott az Arel papról; hátravitte őt a batár ajtajához, ahol behúzták, s gondoltam, jó kezekbe helyezték. A hajcsárok jelezték – amit már én is hallottam, hogy hátulról messziről újabb goblin csapat hangját hozza a szél. Mindez arra ösztökélte Turam lovagot, hogy áttegye a csata súlyát hátulra. Vagyis Vitust szép lasscskén elkezdte visszafelé kormányozni, körülvéve egy csorda goblinnal.

Bozdirgon valami varázslásba merülhetett, mert a hangját sem hallottam, viszont azt jól láttam – mert közben a batár tetején foglaltam lőállást -, hogy fivérem marasequarja előbb az egyik majd a másik goblin gerincét vágja ketté. Persze ez eltartott neki egy darabig, addihg Kistestvér még leszedett két goblint, akik a lovag körül ugráltak. Kicsit rontott a helyzeten, amikor az egyik is szörnyi rádobott egy hálót a páncélos vitézünkre, de az újból felbukkanó Synn egy Arel áldással eltűntette a madzagokat.

Mivel az yllanori nemes is kettészeletelt egy pár mocskot, és még nekem is sikerült fejbe lőnöm egy következőt, már elég jól álltunk, amikor felbukkant a következő goblin horda. A batár tetejéről úgy rémlett, hogy ezt a csapatot két sámán is segíti, úgyhogy közöltem a többiekkel, hogy ideje fedezéket keresni, hacsak nem kívánják az összes villámot és a tőrt magukba fogadni.

Fejezetek Lolita Al W’ennya titkos útinaplójából

P.sz. 3690. Darton tercének 30. napja,- 2hét(??? Sanci hónap nevek) Sheral hegység felé, útközben

Láttam, hogy a goblinhorda második hulláma egyre közelebb kerül, ezért gyorsan leugrottam a bakhoz, mert nem nagyon szerettem volna begyűjteni az összes tőrt a nyakamba. Synn barátom is ott loholt a nyakmaba – ez meg mi a frászt keresett kinn? (látszott, alig áll a lábán, s még az arca is kormos volt, a bekapott nagyvillámtól).

A fedezék takarásában újratöltöttem, majd kikucskáltam, valami értékesebb prédát keresve: meg is láttam, hogy két sámánnak kinéző goblin araszol hátul a többiek takarásában. Megsúgtam Kistestvéremnek, hogy őt szeretném leszedni, majd útjára bocsájtottam a nyílvesszőt; sajnálatos módon csak a füle hegyét sikerült eltalálni, ami még arra sem volt elég, hogy félbeszakítsa a koncentrálást; no sebaj, majd legközelebb.

Ez azonban nem jött olyan gyorsan, mint ahogy gondoltam, mert a kukucska-lő-tölt-kukucska taktika egy gyors helyzetfelmérés alapján csak a sündisznó léthez vitt volna közelebb. Így hát gyorsan átfutottam a baloldali szekérhez, ahová közben Maldyr is megérkezett a lovag úr megsegélyezésére, aki egy halálugrás keretében arclenyomatát az út menti pocsojába helyezte, miután az egyik kis bestia furkójával szanaszéjjel zúzta Vitus mogyoróit.

Szaladgálás közben sikerült begyűjtenem egy kisebbfajta villámot, de amúgy épségben megérkeztem, Synn és Alicia társaságában a lovak közé. Nagyon népszerűek lettek a fedezékek, Boriánó és barátai az első tőrzápor után a kocsik alatt kerestek menedéket; aztán jól ott is maradtak a csata végéig; a nagy vitézek!

Pár pillanat múltán az yllanori már talpon is volt, begyűjtött ugyan pár bunkó csapást, de mind lepergett a páncéljáról, majd a messorral valami védekező pozíciót vettek fel, látva, hogy több, mint fél tucat szörnyecske őket rohamozza. Ezt látva én javasoltam a számszeríjat szongató útitársnőmnek, hogy – jobb a békesség – hajtsunk végre egy taktikai visszavonulást a szekértől hat-hét lábnyira. Az Arel-papot istene (vagy saját – hmm kiváló?) ötlete a magiszter társzekere felé szólította, ahonnan folyamatos „Segítség!” kiáltás hallatszott. Sokat látni nem lehetett, de a zajok alapján csapatnyi goblin rohamozta Boz Dirgon szekerét, aki hősiesen küzdött.

Sajnos négy goblin úgy döntött, hogy íjászokat szeretne enni; s ezen szándékuktól az sem térítette el őket, hogy Alicia – úrinőtől szokatlan boztonséggal – keresztüllőtte az egyik torkát. A célbalövő versenyben én sem maradhattam le – nehogy már egy ilyen kékharisnya jobban lődözzön – úgyhogy megcéloztam az egyik közeledő szemét, amikor is Alicia kezéből hirtelen villámnyelvek csaptak ki, s szépen a felénk rohanó goblinok mellkasába fúródtak. Ahá, a kis ártatlan! Mindegy a varázslat jókor jött, mert az egyik támadó rögtön összeesett, a másik már nem ért oda hozzánk, mert Kistestvérem átlőtte a torkát. Így az arány kettő az egy lett, s a goblin elkövette azt a hibát, hogy nem engem, hanem Aliciát kezdte üldözni, aki a fény felé menekült, s ez lehetőséget adott nekem arra, hogy szimplán tarkón lőjem.

Közben Maldyr és Kymas lovag vitézül tartották magukat; azaz a nemesúr inkább csak a kardját, mert hirtelen egy kékesen derengő elektromos hálóban találta magát (elég csúnyán nézett ki meg kell hagyni – nem a lovag, a háló); s hiába villódzott vad düh a szemében Vitus elvesztésén érzett fájdalma miatt – inkább nyugton maradt. Egészen addig, amíg egy gerelyhajigáló goblin (aki véletlenül Maldírt is eltalálta) meg nem csiklandozta egy kicsit a fegyverével (meg valami villámok is megcsapdoták), ettől aztán már ős is elkezdett ugrálni.

Maldyr jól haladt, levágott vagy két goblint, s Synn csatakiálltását is lehetett hallani – ebből arra következtettem, hogy még eszméleténél van, (áldassék Arel neve); csak a magiszter lett hirtelen nagyon csendes. Mindegy, gondoltam, gyorsan lelövöm a gerelyes goblint, aztán megyünk segíteni a godori cicafiúnak; azonban tervemet keresztülhúzta – vagyis kürtölte – egy goblin, aki távozásra szólította barátait. Az egyiknek még utánaengedtem egy ajándéknyílvezzőt, de a háta helyett a bokrokat találta el.

Nem baj, jó vadászat volt.

Fejezetek Lolita Al W’ennya titkos útinaplójából

P.sz. 3690. Darton tercének 29. napja, Sheral hegység felé, útközben

A csata végeztével javasoltam, hogy kapjuk el az egy elmenekült kardos fickót; ezt – az Arel sugallatára fogant – remek ötletet azonban sajnos csak hosszas alkudozás után sikerült megvalósítani; lévén Boriána csak a gazda (Ensicate mester) szavára volt hajlandó mozdulni; rajta kívül meg senki nem ért a nyomolvasáshoz. Így jó tíz perc hátránnyal Maldyr-t összeszedve elindultunk a vérző haramia után, s gyorsan nyomára akadva követtük is. A kocsiútra kiérve azonban Boriánó meghátrált, modván őt a nemes társaság kíséretére szerződtették, nem a rablók hajkurászására, így dolga végezetlenül visszaügettünk a foadóba.

Mikor visszaértünk, Ensicata úr  közölte, hogy szeretné ha összeszednénk magunkat, és ugyanezt tennénk a hullákkal is; persze ez az ötlet vegyes fogadtatásra talált, mert ugye ki szeret egy napig nedves földbe gödröt ásni.

Szerencsére végül sikerült elkerülni a dolgot, mégpedig úgy, hogy kiderült, a támadók nagyobb gazfickók, mint gondoltuk.

Miután Alicia leriszált a lépcsőn és gondjaiba fogadta Kimas lovagot, Synn-nel, Maldyr-ral és Boz Dirgonnal hozzáfogtunk kivallatni a két életben maradt rablót. Fivérem a jó öreg megfélemlítés-tökönrúgás kombinációval kezdte, de ez esetben a versenyzőre kevésbé hatott – egész egyszeűen fogta magát és jól elájult.

Miután az erdőszélen többszöri hasonló kísérlet is hatástalan mardt, úgy gondoltam itt az ideje megnézni kik is voltak a megboldogult útonállók, hátha a tárgyi emlékeik valami fogódzót adnak a továbbiakra. A gyors átkutatás nem is lett eredménytelen, sikerült a halott férfiak bőrén egy speciális tetoválást (kör, benne háromszög, kívül három pont) felfedezni.  Mindezt gyorsan megosztottam a magiszterrel (gyondolván, hogy ő a legtudósabb fő), de csak annyit mondott, hogy valami bűnszövetkezet jele lehet ez.

„Na ennyit még én is ki tudtam találni pedig nem is jártam egyetemre” –válaszoltam, neki; majd úgy döntöttünk, megkeressük Ensicata gazdát, hátha neki – nagy környékismerő lévén –beugrik valami. Hát a számításunk be is jött. Amikor közöltük vele, hogy mit találtunk, kicsit elsápadt, majd oda nyilatkozott, hogy ebben az esetben nem szentelünk egy egész napot a halotti szertartásnak, hanem holnap hajnalban indulunk. Részletesebb felvilágosítást fírtató kérdéseinkre csak annyit válaszolt, hogy ez egy helyi bűnszövetkezet, akikről – tisztességes üzletember mivolta miatt – ő eddig csak hírből hallott, de valami nagy gonoszak ezek. Semmi több; valamit láthatóan eltitkolt.

Annyit hajlandó volt a kedvünkért megtenni, hogy a fogadó éttermébe egybehívta az utasokat és megkérdezte, hogy a társaság tagjai közül ismeri e valaki a tetovált tolvaj bandát. „Nagy meglepetésünkre” senki sem jelentkezett.

Ezután Boz Dirgon lendült akcióba. Ismét kimentünk a foglyokhoz, s minket hátrébb parancsolva valami varázslásba kezdett. Igazából nem nagyon hallottam, hogy mi történik, csak azt, hogy beszélgetésbe elegyedik az egyik gonosztevővel, de pár perc után bosszús arccal távozott, ebből arra következtettem, hogy a kis mocsok kifogott a mágián; van ilyen. Szerencsére a másgusnak több minden is lehetett a tarsolyában, mert némi pihenés után visszajött, s valami mással próbálkozott. Elmondása szerint ekkor már sikerrel járt, s mágiája segítségével bepillantást nyert a rabló emlékeibe. Többszöri nekifutás alapján egyérteművé vált, hogy a támadást valami szervezet hajtotta végre, ahol az elfutott fickó volt a kisfőnök, aki arra bérelte fel a csapatát, hogy minket kiraboljon, azért hogy valami „Öreg”-eknek bizonyítsanak, akik figyelnek. Több info nem érkezett.

Ezek után még egy nem túl sikeres próbálkozást tettem Ensicata úr felzörgetésével, Boriánó elkérésére és a főkisgonosz üldözésére, de az Öregek-re hivatkozva vissza lettem utasítva. S ezt az ötletet még Maldyr sem támogatta. Beszari népség.

Viszont levontam a nagy tanulságot, hogy ez a nyomolvasás egy nagyon hasznos dolog, amit mindenképpen meg kell tanulnom. Meg is állapodtam Boriánóval, hogy mindennap oktatni fog, s rám szán egy órát az életéből. Aranyos pofa, csak picit lehetne bátrabb-bátrabb.

Fogadós urunk megrémült a reggeli nagy sietségtől: rárohad az összes hulla! Úgy döntött felpakolja őket egy szekérre (a foglyokkal együtt), eljön velünk, s leadja az első útbaeső városőrségnek.

Fejezetek Lolita Alwennya titkos útinaplójából

P.sz. 3690. Darton tercének 29. napja, Sheral hegység felé, útközben

Hajnalban valamilyen baljós árny lopózott álmomban a hátam mögé, s talán mintha távoli kolompszót is hallottam vola; felébredtem. Láttam Synn békésen horkol mellettem – az általa keltett zajt már a közös táborozás alatt is csak a belénkvert koncentrációs gyakorlatok alkalmazásával sikerült kizárnom elmémből - s valóban meghallottam, hogy testvérem a vészjelzést használja. „Hej Kistestvérem, bárcsak itt lennél velem” – jutott először eszembe, meg az is, hogy Arel biztos így akar próbára tenni, mert Eren-go-whatar nélkül sosem bocsájtkoztam harcba szívesen, kaptam is érte rendzseresen a kiképzéseken. De Kistestvérem még mindig aludt, éreztem.

Gyorsan az ablakhoz siettem; láttam, hogy négy köpönyeges alak közeledik szemből a tisztáson keresztül a bejárati ajtó felé, Maldyr pedig balról futott a ház felé, mozgásából ítélve íjászok elől menekülve. „Megtámadtak minket” – kiáltottam, hogy riasszam a ház lakóit – ha a kolompszó nem lett volna elég -, majd néhány szóval jeleztem fivéremnek, hogy belül biztonságosabb. Közben Synn is magához tért és gyorsan futott ő is az ablak felé, hátulról – a pajta felől – pedig felhangzott a másik kolomp szava..

A következő fél perc elég kaotikusan telt, ezért nagyon nehéz teljesen pontosan felidéznem az eseményeket. Én a csuklómhoz rejtett dobótört a markomba csúsztatva gyorsan az ajtóhoz ugrottam, hogy Maldyrt beengedjem, miközben halottam, hogy godori társam valamilyen litániába kezd az ablaknál. Kireteszeltem és feltéptem a bejáratot, láttam amint egy köpönyeges alakon lángnyelvek törnek elő, majd útjára bocsájtottam a hajító fegyvert az idegen felé aki a legközelebb volt hozzám. Ez nem igazán a kedvenc fegyverem, s Arel nem is volt kegyes hozzám, mert nemcsak engedte, hogy a bitang könnyen kitérjen a dobás elöl, hanem elterelte a figyelmem, így éppen csak be tudtam kapni a fejem egy felém süvítő tőr elől az ajtó fedezékébe. A vas így is nyakamba fúródott mély sebet ejtve, de éreztem, hogy ütőeret nem ért a találat. Szerencsére testvérem gyorsan beugrott és beretesztük az ajtót, így több lövés és dobás már nem érkezett. Látva sebem, Maldyr rámordult – Állítsd el”; majd hátra rohant az ottani kijárathoz. Én kérdőn Synn-re pillantottam, mire ő tagadóan rázta a fejét, majd kisvártatva elkezdett a táskájában kotorászni. Mivel úgy láttam kívülről nem várhatok segítséget, hátrébb vonultam, s felidézve a fájdalomcsillapító gyakorlatot, gyorsan meditációba kezdtem. Az összpontosítás eredményeképpen  elmém legyűrte a heves fájdalmat, s még arra maradt energiám, hogy egy reflexszerű mozdulattal elkapjam a tárgyat, amit a godorai dobott felém. A meditáció után látta, hogy egy üvegcse az benne valamilyen folyadékkal, eltettem, gyanítottam, valamilyen gyógyital az.

Mindeközben a kinn a  tisztáson javában folyt a harc. Hallottam Turan lovag csatakiálltását, meg hogy a lován forgolódik. Többször is hallatszott, ahogy acél csattan acélon; valamint a sodronyingen elvásó csapások hangja és az erre válaszoló dühös kiálltások is eljutottak a fülembe, ahogy kiléptem a meditációból. Maldyr dühösen tért vissza hátulról, nyílvánvalóan nem sikerült kijutnia, hogy Biriánó segítségére siessen (Ranagolt és a fogadóst emlegette). A lépcsőröl Boz Dirgon léptei hallatszottak; Synn befejezett valami varázslatot, s az elégedett vigyorból arra következtettem, hogy sikerült is neki. Majd felöltötte azt az arckifejezést (körülbelül, mint amikor egy csecsemő végre megkapja a csörgőt, ami után sokáig hiába kapálódzott), amit az elmúlt hetekben többször volt alkalmam megtapasztalni, s azt üvöltötte: „Csatába!”, s megindult az ajtó felé.Valami varázslat segíthette, mert olyan volt, mintha maga Arel szállta volna meg, láthatóan megnőtt, karjain sosem látott izmok duzzadoztak, szemében harci tűz lobogott. Mit volt, mit tenni (merthogy ugye ezt a feladatot bízta ránk a klán) kivont kardokkal felsorakoztunk mögé és kivágtattunk az ajtón.

Mindig megérzem a bajt. Valahogy sosem szerettem a nyíltsisakos küzdelmet (nem is erre tanítottak), s a testőr szerep is idegenül hatott rám. Ezért igen rosszul éreztem magam, amikor kirobogtunk a tisztásra, s rávetettük magunkat az ott a lovagot szorongató nyolc idegenre. Mi tagadás Kymas-nak elkélt a segítség: több sebből is vérzett, s látszott, hogy a túlerő ellen nem sokáig tart már ki. Rossz érzésem tovább fokozódott, amikor Maldyr egy éles balkanyart véve eltűnt kis csapatunkból, s (mint utólag elmagyarázta) taktikai oldaltámadást hajtott végre a bokrokban lapuló két orvlövész ellen. „Most ki az igazi testőr, ő vagy én?” – duzzogtam magamban, s a lelkiállapotomat csak némileg derítette az ellenség hátsó soraiba berobbanó tűzlabda; némileg, mert nagy kárt nem tett bennük, ugyanúgy folytatták a harcot. „Na Boz Dirgon is csinál valamit végre, hála Arelnek” – gondoltam, ahogy Synn mögött loholva felmértem a csatát. (Sanci, itt korrigálj, mert asszem nem minden jó)    A középen magányosan vagdalkozó lovast négyen állták körül: hárman rövidkarddal támadták, egy mocsadék pedig hosszúkarddal tört az életére. Hátul jobbra kettő íjász szórta nyílvesszőit az yllanorira, hátul középen pedig két késdobáló eregette útra a gyilkos vasakat. Láttam, itt a nyílt terepen sokat nem tudok godori barátomnak segíteni, ezért Kelverd unalomig ismételt tanítását – a mortel mindig lesből támad – követve a tisztáson egyenesen átrohanva a cserjésbe vetettem magam.

Futás közben még a periférián láttam, ahogy Synn egy gyönyörű szúrással a rapírjára spékeli a hosszúkardost, - aki ennek hatására menekülésbe fogott - majd egy óriásit mellészúr; Maldyr marasequarját előre tartve odaér az íjászokhoz egy nyílvesszőt begyűjtve; a lovag pedig védekezve harcolva próbálja elkerülni a további sebesüléseket. „Nem állunk annyira rosszul” – gondoltam a bokrok között bujkálva, a következő másodpercekben azonban Arel becsukta a minket vigyázó szemeit. Először is a nyavajás késdobáló aki leghátul állt – a sötétség és összes igyekezetem ellénre – észrevette, hogy feléje lopózom, és hangos szóval figyelmeztette tárasait. Ezért kénytelen voltam feladni a fedezékem, s sequor-ommal a kezemben rárohanni (egy tőr a combonba). Két kemény vágás nem volt elég, hogy Darton országába űzzem, s közben nem győztem elugrálni az érkező nyílvesszők és tőrök elől (szerencsére az erdő nyújtotta félsötét jótékony lepelként takart. Az Arel pap és Turan együttes erővel (??????) levágtak egy rövidkardost, közben azonban jelentős sérüléseket szereztek, főleg az íjászoktól és a tőrdobálótól. Maldyr nagyokat suhogtatott mellé. Számomra felfoghatatlan módon nemsokára Boz Dirgon is feltűnt az ajtóban, de minek, mert egy nyílvessző hatására rögtön vissza is tért az épületbe. Néhány pillanat múlva sikerült levágnom az éppen megfutamodni készülő ellenfelemet, de csekélyke győzelem volt, mert az ellenfél csapásai alatt a lovag lehanyatlott, s utána pedig rémülten láttam, ahogy Synn hátába fúródik egy tőr, aki a szúrás nyomán eszméletlenül esik össze.

 „Mit fogunk mi azért kapni otthon, ha ez itt most meghal nekünk!” – futott át az agyamon, ahogy gyors visszavonulást végrehajtva befutottam az erdőbe. Még öt ellenfél maradt a tisztáson, bár azt azért láttam, hogy messor testvérem egyre inkább fölülkerekedik az orvlövészeken, s reméltem, a segítségemre siet. Nemsokára hallottam, hogy három fegyveres indul utánam. „Na most végre bejöttök az én utcámba” – reménykedtem, ahogy takarást keresve a bokrok között lopakodtam. Arel meghallgatta az imáimat, mert ellenfeleim láthatóan nem jöttek rá, hogy én látok a sötétben, s laza alakzatban gyanútlanúl elhaladtak mellettem.

Ezeket a pillanatokat élvezem az életben a leginkább. A gyanútlan ellenfélnek még eszmélni sincs ideje, s a  sequor mélyen a hátába hatol. Egyenesen a szívébe – pont, ahogy Kelverd tanította; az egyik tőrös fickó még kiálltani sem tudott. Az íjász riadtan próbált odébblépve lőpozíciót felvenni, de hiába, mert Arel mosolygott rám és fegyverem mélyen a hasába vágott. A harmadik ellenfél még belémdobott egy tört, de másra már nem volt idejük, mert újra a sűrűbe menekültem. Harci tapasztalatukat dícséri, hogy ketten már nem próbáltak ismét a nyomomba szegődni, hanem hallottam, ahogy a fogadó felé veszik az irányt. Kissé lemaradva én is utánuk indultam.

Mire a tisztás közepére értem, kis csapatunk megnyerte a küzdelmet: óriási megkönnyebbüléssel láttam, hogy bár az Arel pap eszméletlen, de azért lélegzik, s már csak két támadó maradt, akik fejvesztettem menekültek. Maldyr-ral gondoskodtunk róla, hogy a menekülésük ne tartson sokáig. Visszatérve bevittük sebesült társainkat a fogadóba (nekem jutott az ájult lovag, istentelen nehéz volt a páncéljában); ahol kis meglepetéssel láttam, hogy Alicia úrhölgy bőrpáncélba öltözve egy vadász számszeríjat szorongatva áll a lépcső alján. „Aha, hát ő sem az az ábrándos tekintetű kékharisnya, akinek pedig próbálja mutatni magát” – mosolyodtam el magamban – „Jó lesz, ha különösen figyelek rá”.

Társaim utólagos elbeszéléséből sikerült a csata többi részletét is úgy-ahogy rekonstruálnom. Turan lovag hátasa, a jó Vitus figyelmzetetésére ébredt fel, kardot és pajzsot ragadott és úgy küzdött a sokszoros túlerő ellen, amíg vitézsége tartott. Maldyr sikeresen levágott egy támadót, majd a megmaradt menekülő után futott a házba, odaérve azt látta, hogy egy rövidkardos támadó szorongatja Boz Dirgon-t, aki valamilyen bűbájjal elvarázsolt módon pajzsként maga előtt mozgatja a második támadót. Itt a magiszter több nagyobb sebet is kapott, de Alycia és fivérem megjelenése gyorsan eldöntötte a csatát, még akkor is, ha a végére odaért még az a két fegyveres, aki engem hajkurászott az erdőben.

Fejezetek Lolita Al W’ennya titkos útinaplójából

P.sz. 3690. Darton tercének 27. napja, Caedon város, fogadó a Rozsdás Vasmacskához

Utálom. Mindig ezt csinálja velem. Pedig számtalanszor értésére adtam, hogy borzalmas érzés, ahogy élettelenül hever a kezeim közt, s lelkemben csak gyenge pislákolásként érzem a jelenlétét. Így van ez amikor nagy ritkán Kistestvérem visszahúzódik az Élet Fájába, s rezdüléseit csak a Fátylon túlról érzékelem. Próbálkozhatnék a Fényben Fürösztés szertartásával, ahogy Gweyndon tanította, de gyanítom ebben a koszfészekben úgysem találnék a ceremóniához megfelelő holdfüvet és csillagvirágot, anélkül meg esélytelen a dolog. Nincs mit tenni, várnom kell pár napot míg Kistestvérem visszatér.

Amúgy nem történt semmi különleges, Synn-nel elmentünk lovat és lószerszámot venni; szerencse, hogy ő is ott volt, mert majdnem rámsóztak egy fényes szőrű gebét; elsőre paripának nézett ki. Vásároltunk meleg ruhát, meg egy sátrat is a közös táborozáshoz, jó lesz, legalább lesz hová elrejteni Kistestvért.

Álcám még mindig jól működik (godorai barátom Alynornak, a félelf kölyöknek hisz); bár azt hiszem Synn már egy kicsit gyanakszik; amikor a tábor szélén nem akartam részt venni a „ki tud messzebb pisilni” versenyben, akkor igencsak megsértődött. Minden ékesszólásomat latba kellett vetnem, hogy meggyőzzem, az elfek szemérmes népség, s az ilyen dolgokat egyedül intézik.

Testvérem, Maldyr is megérkezett ma; érdekes híreket hozott;  a messeni klán ellen tanúsított helytállásáért Idich-et előléptették mediátorrá. Nagyon irígylem, ő legalább harcolat, s nem egy félnótás Arel papot kell kísérgetnie. Dögunalom.

Hármasban felkerestük Ensicata urat a Bíborhold utcában, ahol Maldyr is elszegődött a karaván kísérő csapathoz. Itt találkoztunk magiszter Boz Dirgonnal is, aki valami mágusféle és Lar-Dorból jött; madárcsontú

Munkaadónk azt is elmondta, hogy a kíséretet alkotó kalandozók összetétele sajnos változni fog, mert a Sogron pap eltűnt;  Langir con Almarra, shadoni Domvik paplovagot pedig egy haláldalnok beleszőtte a költeményébe; ez valami nagy gonosz aki hullákból csinál szobrokat, vagy valami ilyesmi.

A gyilkosság helyszínét láttuk is, - mert négyesben felkerekedtünk, hogy igyunk valamit valami jobb helyen a belvárosban – a városőrség gyorsan odébbterelte a bámészkodókat, köztük minket is.

A jobb hely az a fogadó volt, ahol én már előző este jártam, felcsert keresve godori társamnak. A Fogadó a Pegazusban nem csak a hely, hanem az árak színvonala is magas volt, de Maldyr fizetett, bár én beértem egy szerényebb sör elfogyasztásával.

Új társunk, Bozdírgon nem sokat mesélt magáról, inkább kártyatudását szerette volna villogtatni, valami bakkarát akart játszani, Synn a gorviki kanasztát favorizálta, de a pakli elővételekor finoman megkérték őket, hogy ne nyílt színen játszanak; ekkor Synn-nek elmente a kedve a pénze kockáztatásától, inkább elbúcsúztunk Bozdírgontól és kimentünka  Ligetbe szunnyadni egy kicsit.

P.sz. 3690. Darton tercének 28. napja, Caedon város – Sheral hegység, útközben

Reggel a megbeszéltek szerint négyfős csapatunk a  Keleti Kapunál találkozott Ensicata úrral. Rajtunk kívül egy yllinori lovag, név szerint Kymas Turan; yillinorinál kicsit fakóbb hajúbb, jól megtermett láncinges, nagykardos fiúka is csatlakozott még a kísérethez.

Megbízónk bemutatta a vezetőnket Boriánót, aki a közelből származó hegyi ember; tőrrel, és rövidkarddal felfegyverezve, testére pedig bőrpáncélt öltött. Ő még hozott magával öt átlagos knézetű hajcsárt is, akik alapszinten szintén el vannak látva fegyverzettel.

Alig múlt el a kölcsönös bemutatkozás ideje, amikor megérkezett a nemesi társaság, s az utasok sorra szálltak ki a hintóból.

Először egy kozmetikumokkal megfelően fiatalra igazított, harminc fölötti hölgy érkezett, a férje oldalán (na persze én észrevettem, hogy lopva végigméri Kymas-t és Synnt); élete párja, - negyvenötös nemesúr - lehet, hogy nem tudja mindenben kielégíteni?

Ezután egy bárdnak kinéző szépfiú következett – a ruházatából ítélve elkényeztetett úrigyerek, ki nem állhatom a fajtáját – aki folyamatos jártatta a száját, s tette a szépet egy fátylat viselő hölgynek, aki a lepel alól fekete tónusúnak tűnik. Volt a ficsúrnál - Endiro Akantyana egy koboz, ami lant és egy rapír, tökéletes bárd!. Kiszállás után a srác már úgy mutatta be hölgyet, Alicia Imbarim, mintha az ő partnere lenne. A nő, - aki persze rafinált módon úgy rendezte maga köré a mindent takaró ruháját, hogy kellőképpen mögé lehessen képzelni a tartalmat - valószínűleg a caedon-i törpe illatszerkereskedő összes pacsuliját magára öntötte, mert már leszállás közben lehetett érezni az illatát. A sok hímneműnek persze azonnal kigúvadt a szeme, s elindult a nyálcsorgatás, a testvéremen is láttam, hogy a szagok és a látvány nagy hatást gyakoroltak rá. Na hiszen, próbálna csak meg avval a pici kis agyonápolt kezecskéjével egy tőrt egy kráni nád hátába döfni, biztos nem sikerülne neki.

Ezután következett Jurgár Idandír, középkorú jellegtelen férfi, aki nem mondott semmit, csak bólintott felénk; olyan újgazdagnak néz ki, mint aki elmegy utazni, mert kalandra vágyik, aminek megélésére eddig nem volt lehetősége.

Melette egy másik férfi szállt ki; egyszerű ruhába öltözzött ember, egyszerű hajazattal; Fernando Repozamemto-ként mutatkozott be.

Aztán még következett három érdekes hölgyemény, akik valószínűleg rokonok, mert viszonylag hasonlítanak egymásra. A középen haladó hideg és csúnyácska vénkisasszony, - negyven és a halál között – Bonita; a  mellette haladók fiatalabbnak (harmincas) és kedvesebbnek tűntek, ők Dafné és Mirin néven mutatkoztak be. Bonitáról már rövid együttlét után kiderült, hogy egy igazi ápolatlan picsa, aki csak megjátsza magát; a rokonait távol tartja a legyeskedő pasiktól csak azért, hogy magának halássza ki őket. Messziről megérzem én az ilyet.

Miután a női utasok elfoglalták helyüket a batárban, elindult a menet: elől Boriánó utána lovon a nemesurak, majd a batár, hátul a két poggyász szekér. A kalandozó csapat szétszóródva haladt a menet körül, bátyám elöl a hegyi emberrel, a magiszter a batárnál szépet téve, én az Arel pap mellett.

Próbáltam beszédbe elegyedni Turan lovaggal, de a valószínűtlen kék szeme annyira megzavart, hogy valami nagy sületlenséget zagyváltam neki össze, titkos küldetésről; láttam az arcán, hogy valami nem stimmel; később majd ki kell magyaráznom magam.

Estére elértünk valami út menti fogadóhoz. Az urak bennt vacsoráztak, majd valami kártyázás következett, láttam, hogy Bozdírgon kajánul mosolyog; biztos nyerésben volt.

Később Boz Dirgon elmondta, hogy a fogadóban a három úr és a nemes hölgy együtt kártyáztak, Boz Dirgon és a három hölgy pedig külön. Az italt Boz Dirgon fizette. Ő és Bonita nyertek (visszanyerte az este költségeit), aztán amikor a többi férfi tette a szépet kint, egyszer csak ő is megjelent egy rövid időre kint, mintha valamire felfigyelt volna. A hölgyek őt követve az ablakhoz csődültek, de később megnyugtatva őket ő is visszament.

Egy kis idő után Alicia, - a fátylas csajszi, aki már nem fátylas – megjelent az ajtóban. Azt a színpadias pózolást, amit előadott, még Zianna - a maszkmesterem – is megírigyelte volna. Persze a kanok rögtön rávetették magukat, Synn és a lovag is azonnal odacsődültek, s elkezdték fűzni a fejét. Szerepemet játszva én is beszaladtam, hogy hozzak egy üveg jó bort, majd szép csendben odébbáltam és Boriánóval iszogattam. Érdekes fickó, sok mindent látott már vezetőként, kedvező benyomást tett rám. Boriánó szívesen beszél, ha kérdezik. Kedves, hallgatag ember, aki azonban ha kell tud határozott is lenni. Elmondja, hogy Ensicataval már nem először teszi meg ezt az utat és hogy mindig volt útközben csetepaté, amit több kevesebb sikerrel elhárítottak. Kiderül, hogy igen jól ismeri a hegyi terepet, jó és tapasztalt vezető, jól tud eligazodni a természetben, hiszen gyakorlatilag az egész életét a szabadban és úton tölti. A városok nem az ő világa. A falujában nagy megbecsülésnek örvend.

Alicia megfőzésében Kymas bizonyult sikeresebbnek, mert ő kísérte be a hölgyeményt a fogadóba. Synn gyorsan odaintett, hogy álljak őrt, ő meg elkezdte kikutatni a lovag nyeregtáskáját. Nem jutott messzire, mert az yllinori nemesúr valószínűtlenül gyorsan megjelent, - nem jött össze a randi, he-he, úgyhogy Synn nyomott valami áldumát arról, hogy csak a lovat nézegette.

Lefekvés előtt Ensicata úr kérését közvetítve megjelent Boz Dirgon, s közölte, hogy meg kell szerveznünk az őrséget. Rám esett a választás, mint első őrszem; nem történt semmi, úgyhogy három óra múlva átadtam a szolgálatot Maldyrnak, s lefeküdtem az étteremben Synn helye mellé (csak a lovag aludt kinn az épületen kívül a saját sátrában)

Fejezetek Lolita Al W’ennya titkos útinaplójából

P.sz. 3690. Darton tercének 26. napja, Caedon város, fogadó a Rozsdás Vasmacskához

A külváros egyik olcsóbb fogadójához tereltek minket jótét lelkek; a söntés mögött maga a Gaz Gorviki Kalóz állt, félláb, félszem, stb. (másnap a kötést már a másik szemén viselte...). Leültünk egy asztalhoz és rendeltünk egy kupa bort.

Nemsokára egy középkorú, napcserzette arcú, jól öltözött úr lépett oda az asztalunkhoz. Seteo Ensicata - így nevezte magát – üzletet ajánlott; felkért, hogy a Sheral hegységbe menő túrakaravánhoz csatlakozzunk jó pénzért; 20 aranyat kínált a 17 hetes útra. Gyakorlatilag egy nemesi társaság hegymászási kalandját kell biztosítani. Ensicata úr elmondása szerint négy hölgy és öt férfiember kirándul, öt hajcsár és egy fővezető kíséretében.

Synn megpróbálta meggyőzni, hogy a mi szolgálataink többet érnek, mint az ajánlott hét ezüst per hét, de nem volt sikeres a próbálkozás.

Ezután egy szőke, fiatal, nagydarab kékszemű óriással kezdett tárgyalásba caedoni tárgyalópartnerünk. Barátom kicsit lenézően nyilatkozott Domvik-ról, akit ez a nagydarab láncinges fickó követ a nyakában lógó szenteltszimbólum alapján. Valószínűleg sikeres lehetett a beszélgetés, mert valami papíros is előkerült, s alá is írták.

A következő jelölt, valami lángpallosos fickó, Syann szerint Sogron híve volt, pikkelypáncélos, sörtehajú, sötéttekintetű alak; ő szintén alávéste a dokumentumot.

Megkérdeztük a kalóz kinézetű kocsmárost, hogy a felajánlott bérezés az mennyire versenyképes, de a felkínált 5 réz nem hatotta meg, s nem igazán vett minket komolyan. Mikor pedig Synn a ház legjobb borát kérte, a felszolgáló kislány kihozta ugyanazt a lőrét, amit már korábban is kaptunk bor címén. Erre Synn a tőle megszokott módon megjegyezte, hogy  a kocsmáros egy igazi gazfickó; mire attól váratlanul kapott egy nagy pofont.

Ami ezután következett, az nem kerül be Arel felkent híveinek dicsőség krónikáiba. Godorai társam vitézül védekezett boroskupájával Oszkár, helyi világbajnok öklöző ellen, de a tizenötödik másodpercben kiütéssel vereséget szenvedett; ezt úgy kell érteni, hogy két fogát ütötték ki, illetve az álkapcsát is eltörték.

Sebesülései olyan súlyosak voltak, hogy még az időközben hozzánk csatlakozott Langir con Almarra, shadoni Domvik paplovag és Synn együttes hatalma is kevés volt ahhoz, hogy meggyógyítsa godorai barátomat. Ezért nyakamba szedtem a várost és végül a Ligetben megtaláltam Arkonal mestert, aki barátom elmondása szerint Arel papjaként már ismert kalandozó errefelé.

A kisebb csetepaté után végül mégiscsak alávéstük a szerződést; én Carsten Redgas néven írtam alá, s kézhez kaptam az előlegként járó két aranyat; ennyi pénz sosem volt egyben még a kezemben. Még az is bekerült a dokumentumba, hogy nem sértegetek senkit; ez Synn-ében is szerepel, sőt a leszereplése miatt ő csak egy aranyat kapott.

Ensicate úr még megjegyezte, hogy két nap múlva indulunk a déli kaputól, egyébként pedig a Bíborhold utcában lakik, ha kellene valami.

-         „Kymas Turan."

A férfi minden szótagot egyenként ízlelgetve mondta ki a nevet, miközben egy pillanatra mosoly futott át az ajkán. A felületes szemlélő talán észre sem vette volna, Barkosh azonban nem volt felületes. Amióta Ezüstparázs belépett a szobába – körülbelül 1 órával ezelőtt – Barkosh minden rezdülését nyomon követte. Szemei szinte rátapadtak a magas, fekete köpenybe burkolózott alakra, kinek arcát alig-alig világította meg a gyertyafény. Mintha szándékosan próbált volna árnyékban maradni.

Barkosh ujjai egy pillanatra ökölbe szorultak, de azon nyomban úrrá is lett haragján. Sosem kedvelte a férfit, de jól tudta, hogy nem a barátság az, ami – talán örök érvényűen – összeköti őket.

Ezüstparázs úgy tett, mintha mindebből semmit sem vett volna észre, de Barkosh érezte, hogy hirtelen felindulása nem kerülte el vendége figyelmét.

-         „Rendben van, Arany Hold, a név természetesen megfelel számomra, ha neked nem okoz problémát együtt élni vele az elkövetkező hónapok során. A feladat részleteit elmondtam, gondold végig a hallottakat, ha kérdésed lenne, szívesen válaszolok rájuk.”

-         „Hát persze!” – gondolta magában kissé ingerülten Barkosh.

Felbosszantotta a férfi nyugalma és kimértsége, kissé lekezelő stílusa. Legalábbis ő lekezelőnek érezte. Márpedig egy szövetséges ország nemesének kijárna egy kicsivel több tisztelet! Végtére is ki ez az Ezüstparázs? Ha jobban belegondolt, rá kellett jönnie, hogy semmit sem tud róla. Ő az összekötője a Szervezetnél. Tőle kapja az utasításokat, ha nagy ritkán megbízást kap. De hát mi ez a Szervezet? Kik a tagjai? Ki az irányítója? Mi a céljuk? Természetesen tisztában volt vele, hogy azon a napon, amikor először találkozott az összekötővel, meg kellett esküdnie, hogy ezeket a kérdéseket soha nem fogja feszegetni. Ez volt az egyik alapfeltétele annak, hogy egyáltalán szóba álltak vele, annak ellenére, hogy ajánlólevelét nagyon magas méltóság írta alá - egyenesen az yllinori udvar legbelsőbb köréből. Azt is jól tudta, hogy mielőtt beiktatása megtörtént volna, a Szervezet megtudott róla és felmenőiről mindent, a legjelentéktelenebb információkat is beleértve. Tudták, hogy dédapja ilanori nemes volt, aki csodálta a kyr Birodalmat és kultúrát, még ha csak mendemondákból és töredékesen fennmaradt írásokból is ismerhette meg azt. Fiatal kora éveit folyamatos kutatással töltötte Ilanor különböző tartományaiban, pénzt és időt nem sajnálva régészeti feltárásokat támogatott, könyvtárakat látogatott. Tudták, hogy a lelkes történész tisztavérű kyr lányt vett feleségül – azt azonban nem tudták, milyen körülmények között találkozott és szeretett egymásba a két fiatal. Csak annyit tudtak, hogy P.sz. 3587-ben fiúgyermek érkezett a családba. Egy évre rá azonban a feleség váratlanul meghalt – az egész család számára rejtélyes módon. Úgy tűnt, örökre a feledés homályába vesztek az asszony halálának körülményei. A szolgálók körében élt egy mendemonda, de Barkosh dédapja halálbüntetést helyezett kilátásba mindazoknak, akik bármit is nyíltan terjeszteni merészeltek az esetről. Az a néhány információmorzsa, ami Barkosh apjához (és így Barkoshhoz, és a Szervezethez is) eljutott, a távoli Toront és a kyrek közti gyűlölködést említette, mindenféle konkrétum és további részletek nélkül. A Szervezetben tudták, hogy néhány évvel felesége halála után a dédapa összepakoltatta  legértékesebb ingóságait, és fiát maga mellé véve, a nagy Chei hívásának engedve, több millió ilanori honfitársával együtt elindult a messzi dél felé, új hazát keresni. Úgy tudni, Yllinorban megtalálta lelki békéjét, de nem nősült újra, és felhagyott a történelem kutatásával is. Fiát a legjobb körülmények között nevelte, miközben szolgálatait a királynak ajánlva mindent megtett az új birodalom felépüléséért. P.sz. 3610-ben halt meg, abban az évben, amikor az újonnan épült főváros, Ru-Shenon királyi palotájában Chei király hivatalosan is elfoglalta Yllinor trónját.

Barkosh nagyapja P.sz. 3619-ben vette feleségül az egyik yllinori nemes leányát, akitől először lánya, majd P.sz. 3622-ben fia született. A fiúról – aki később Barkosh apja lett, azt tartotta a szűkebb család, hogy nagyapja született benne újjá. Külsőre szinte egy az egyben az ő vonásait örökölte, és élénk érdeklődését a tudományok, és különösen a történelem iránt is nehéz lett volna mással magyarázni. Érdekelte ugyanakkor családja múltja is, gyakorlatilag mindent megtudott, ami még megtudható volt a korábbi generációkról. Tudott nagyapja kyr feleségéről, és még egy festményt is előkerített róla abból a nagy kupac kacatból, amit apja utaztatott át a fél kontinensen. P.sz. 3662-ben, egy Ru-Shenon környéki földbirtokos lányával kötött házasságát követően fia született. A szülés nem volt nehézségektől mentes, az asszonyt és a gyermeket kocsival azonnal a közeli fővárosba szállították, hogy megfelelő orvosi ellátásban részesülhessenek. Hogy pontosan mi történt, senki sem tudta, de egy elhúzódó, makacs fertőzés miatt anyát és fiát heteken át a fővárosban ápolták, és még az apát sem engedték az orvosok a közelükbe. Másfél hónap múlva, egy tavaszi délelőttön érkezett meg a kocsi a családi kastélyhoz. Barkosh apja lejött eléjük a kapuba, és a langyos napsütésben nézte, ahogy kiszállnak a fogatból. Felesége mosolyogva lépett a földre, kezében pólyát tartott. Az apa hozzá lépett, és a pólya fölé hajolt. Vigyorgó gyermekarcot pillantott meg, de abban a pillanatban vissza is hőkölt. Szíve szaporán kezdett verni, légzése lihegéssé változott. Felesége rémülten meredt rá. -„Láttad a szemeit?” – zihálta az apa. „A szemei! A dédanyja szemei!”

Barkosh mindezt tudta jól. A Szervezetben is tudták. Egy valamit azonban sikerült titokban tartania. Ezt a dolgot soha senkinek nem mondta el, mint ahogy az apja sem mondta el soha senkinek – egészen halála órájáig. Barkosh huszonharmadik életévét töltötte be azon a tavaszon, amikor apja váratlanul ágynak esett. Állapota napról napra romlott, az orvosok tehetetlenek voltak. Amikor Barkosh apja megérezte, hogy ideje lejár, utolsó erejével magához kérette fiát, mindenki mást pedig kiküldött a szobából.

-         „Fiam” – kezdte – "érzem, hogy erőm elhagy, és még ma meg fogok halni. Van azonban egy titkom, amit nem vihetek a sírba."

Barkosh szólni próbált, de apja egy apró kézmozdulatára csendben maradt. -„A dédszüleidről van szó. Mint tudod, dédanyád tisztavérű kyr asszony volt, akinek halálát megoldatlan rejtélyként tartja számon családunk története. Én azonban kiderítettem az igazságot.” Barkosh tekintete megkeményedett, testét forróság öntötte el. Nem tudta, hogy apja félrebeszél-e, vagy utolsó tréfát próbál mondani. – „Látom, nem hiszel nekem. Menj az íróasztalomhoz. A tintatartó mögött, az asztal fal felöli részén találsz egy apró bemélyedést az asztallapon.” Barkosh hitetlenkedve nézett a masszív tölgyfaasztal felé. Lábai mintha a padlóhoz nőttek volna. –„Indulj, fiam, nincs sok időm!” Apja meglepően erélyes szavai kizökkentették kábulatából. Odament az asztalhoz. Fél percig is eltartott, míg a jelzett helyen észrevette a pici bemélyedést. –„Fogd azt az írótollat a bal kezednél, és finoman nyomd bele a hegyét a mélyedésbe”. Barkosh így tett. Nagyon halk kattanás hallatszott, mire az íróasztal jobb oldalán kinyílt egy rejtekajtó, utat engedve egy kis fiók tartalmához. –„Vedd ki, amit a fiókban találsz!”. Barkosh benyúlt a fiókba, és legnagyobb meglepetésére néhány papírlap került a kezébe. Ránézésre évszázadosnak tűntek a lapok, de valamilyen - számára ismeretlen - technikával konzerválva lettek, tapintásra olyanok voltak, mintha frissen vágott ívek lettek volna. –„Ez dédapád naplójából való. Ne kérdezd, honnan szereztem, nincs annyi időm, hogy ezt elmeséljem. Legyen annyi elég, hogy kevésen múlt, hogy nem az életemmel kellett fizetnem érte.” Barkosh ismét kővé meredten bámulta a papírlapokat a kezében. „Vigyázz a toroniakkal... A fejvadász, aki megölte a dédanyádat...a fejvadász...” Apja hangja elgyengült, majd egészen elhalt. Barkosh, mint aki álomból riad, egy ugrással az ágynál termett. –„Apám! Apám! Hívom az orvost! Hívom...az...orvost.” De orvosra már nem volt szükség.

Barkosh egy idő után már fejből tudta a lapok tartalmát. Nem emlékezett rá, hogy a tizedik, vagy a huszadik olvasáskor kapta magát azon, hogy félhangosan mormolja magában a szöveget, miközben tekintete már régen nem követte a sorokat a papíron. A papír feleslegessé vált. Neki nem volt szüksége rejtekfiókokra. Nem is volt igénye hatalmas tölgyfa íróasztalra sem. Az egyik téli estén, amikor apjára emlékezve ült magányosan a hatalmas kandalló előtt, és a lángok táncát figyelte az elfeketedő rönkök felett, egy ösztönös, határozott mozdulattal előhúzta a lapokat köpenye alól, és a mozdulat folytatásaként a tűzbe vetette őket. Könnyek szöktek a szemébe, tudatát elöntötte a harag. –„Bosszút fogok állni! Ez a bűn nem maradhat megtorlatlanul. Mocskos toroni kutyák...” Nagy erőfeszítésébe telt, hogy összeszedje magát, és gondolatait. Tudta jól, hogy vajmi kevés esélye lehet arra, hogy valaha is a gyilkosok közelébe kerüljön. És most mégis itt az alkalom. A Szervezet – tudtán kívül is – hozzásegítheti, hogy elégtételt vegyen. Itt ez az öntelt Ezüstparázs a kivagyi stílusával, és nem is sejti, hogy élete lehetőségét kínálja éppen beosztottjának. Erre a gondolatra elmosolyodott magában.

-         „Ezek szerint minden világos?” – kérdezte szenvtelenül Ezüstparázs. Barkosh összerezzent.

-         „Uhm...igen, természetesen, minden világos, tudom, mit kell tennem.” – válaszolt Barkosh kissé szétszórtan.

-         „Rendben.” – mondta némi gyanakvással a hangjában Ezüstparázs. „Ha úgy érzed, hogy készen állsz, akkor magadra is hagylak. Hajnalban indulsz, nehogy lekésd a karavánt.”

A férfi elvigyorodott, majd hirtelen mozdulattal, nesztelenül kilépett a szobából, és eltűnt a lépcsőházban. Barkosh azonban már nem hallotta az utolsó szavakat. Ruhástól az ágyra heveredett, majd kezét a feje alá téve nagyot sóhajtott. Fejében kavarogtak a gondolatok, képek villantak fel a múltból, majd tűntek el újra, mint hullócsillagok nyári éjszakán a kápráztató yllinori égbolton.

Senki nem volt, aki a helyes utat megmutathatta volna számára.

Mogorva Chei

Szerző: Novák Csanád

Státusz: Nem Játszható
Kaszt: Harcos/Arel-pap (Arel fõpapja)
Szint: 17/12
Faj: Ember
Jellem: Élet (bár jelentõs a Halál része...)
Vallás: Pyarroni hit - Arel

Fegyverzete:
Eldír (az Észak Lángja) - másfékezes kard mithrillből kovácsolva, markolatában az Eldír nevű lúdtojás nagyságú sonioni opál, ami a Mágiaellenállást adja. TÉ: 40, VÉ: 40, KÉ: 20, Sebzés: 2k6+12+ erőből +4.
Niun (a Hegy Szilánkja) - egykezes, kétélű csatabárd mithrillből kovácsolva. TÉ: 25, VÉ: 25, KÉ: 25, Sebzés: 1k10+12+ erobol +4.
Sólyomkarom - tor mithrillből kovácsolva. TÉ: 25, VÉ: 25, KÉ: 25, Sebzés: 1k6+6+ erőből +4.
Sólyomszárny - kahrei típusú, ismétlő nyilpuska (tárkapacitása 4 vessző), mithrillből készítve. CÉ: 25, Táv: 50, KÉ: 19, Sebzés: 1k6+4. Mithrillsodronying, MGT: 0, SFÉ: 10. E tárgyak mindegyike mágikus tulajdonságú - Sonor segítségével tarini törpék és kahrei mesterek készítették.

Ilanor: égbeszökő hegyek övezte, lankás dombokkal, tágas mezőkkel tarkított ország, Észak szabadságszerető népének paradicsoma. Lakói lovasnemzet - kemény, büszke harcosok, akik a természet harmóniájánál, a daloknál és szépasszonyoknál csak a hadi dicsőséget tartják többre. Szigorú erkölcsiség, hagyománytisztelet jellemzi az ilanori népet, akik nemzettségi, vérségi köteléken alapuló társadalmi rendjüket mind a mai napig megtartották. A nemzetségek élén korlátlan hatalmú törzsfő áll, akit a főnemesek (grófok és bárók) tanácsa választ meg, mikor a sors akaratából megürül a fővezéri trón.

Az egyes főnemesek kisebb-nagyobb családokba szerveződött törzseken uralkodnak, míg az egymáshoz laza rokoni szálakkal kapcsolódó családtagokon az úgynevezett családfő. E szövevényes hierarchiát tovább bonyolítják a különböző klánok és rendek, melyek gyakran kapcsolódnak a törzsi-családi rendhez, de olykor kívülállóként, egészen más társadalmi helyet foglalnak el. Mégis, az első pillantásra átláthatatlannak tűnő hatalmi rendszer kitűnően működik, s talán az egyik legerősebb tartópillére az országnak; Ilanor sikerének és gazdagságának fő titka az összetartás. Épp ezért, a hierarchia áthágása főbűnnek számít, s a büntetés nem marad el, még ha főrangú követi is el.

Fontos e tényeket ismernünk ahhoz, hogy megérthessük Chei O'Shenon - ismertebb nevén Mogorva Chei - életútját s cselekedeteit.

Chei Pyarron szerint 3295-ben született Shenon bárójának második fiaként. Apja a Ko-Shu-Shenon család feje, bátyja pedig e cím várományosa. A fiatal - mélykék szemű, hollószín hajú - Chei már egészen kis korában kitűnt elképesztő, már-már emberfeletti ügyességével és gyorsaságával. Ugyanakkor nehezen barátkozó, zárkózott gyerek volt, aki csak a közharcosok és szolganép között érezte jól magát. Az etikettet kívánó, megfontoltságot igénylő udvari lét taszította, s míg ezért a szülei, rokonai és a nemesi udvartartás különcnek tartotta, a vár népe bálványozta. Tizenegy éves korában már kiváló lovas és íjász, vívásban pedig a veteránokkal szemben is megállta helyét. Kérésére apja Erenbe küldte, az akkori idők legjobb hírű harcosmestere mellé, aki maga is kalandozó volt. Chei nyolc évet töltött tanítója mellett, s mikor első vérre menő hadi vállalkozásában részt vett, még nem töltötte be a tizenötöt. Közben gyorsasága és ügyessége tovább fejlődött, de mintha az égiek nem elégedtek volna meg adományaikkal, erőssé és szívdöglesztően jóvágásúvá tették. Hallgatag természete megmaradt, ugyanakkor mesterének köszönhetően mély benyomást tett rá Arel istennő kultusza. Tanuló évei alatt többször hazalátogatott, s egy ilyen látogatás alkalmával ismerkedett meg Velina cwa Trinnel, Trin bárójának lányával. A fekete szépség szenvedélyes érzelmeket ébresztett benne, s noha Chei tudta, hogy másodszülötti mivolta nem jogosítja fel e házasságra, mégis efféle terveket szövögetett. Úgy tűnik, érzéseit Velina is viszonozza, sőt, miután Trin bárójának fiúgyermeke született, a családi akadályok is elhárulni látszottak boldogságuk útjából. Chei mindezt tizennyolcadik születésnapján tudta meg, s az otthon töltött két hónap egészen megváltoztatta: mosolygós, víg kedélyű, tréfára könnyen hajló fiatalemberként tért vissza Erenbe. A sors akaratából azonban következő kalandja messzire sodorja hazájától. A Gro-Ugonba vezetett hadjárat egyik különleges harci egységének tagja lett; a Gro hegység erdeiben támadtak meg ork és goblin csapatokat. Egyik figyelmetlen társuknak köszönhetően fogságba estek, s közel két évbe telt, míg sikerül megszökniük. Chei megmaradt társaival keresztülvágja magát az egész ork birodalmon.

Első útja haza vezet, ahol megdöbbenéssel tapasztalja, hogy néhány hónapja Velina feleségül ment bátyjához. A bárólány öccse, a Trin család reménysége egy éve baleset áldozata lett, s miután Chei halálhírét költötték, a két család nem látta akadályát, hogy a két elsőszülött egybekeljen. Chei értetlenségét düh és harag váltja fel. Nem áll szóba senkivel, és életében először napokig részeg. A Shenon család örül hazaérkezésének, s megérti fájdalmát is, ám amikor a sokadik közeledésre sem reagál, apjának türelme elfogy.

A katasztrófa harmadnap következett be: Chei az udvari fővadász házában szállásolta el magát, s ott dühöngött némán - olykor pedig fennhangon. Ide jött érte bátyja és a Shenon család új testőrkapitánya. Előbb meggyőzni próbálták, majd kérlelték, végül bátyja sértődötten távozni készült, mikor a testőrkapitány elkövette élete legnagyobb hibáját. Keserű, gúnyos megjegyzést tett a "fiatalúrra", aki nem elégszik meg semmivel, és konok mint egy rackla. Egy villanás, egy nyögés - s mire bárki felocsúdhatott volna a testőrkapitány holtan esett össze. Chei kardja eltört az iszonyú vágástól: a kapitányt lemezvértjén keresztül is majd teljesen kettévágta. Chei O'Shenon azonban nem állt meg a főbenjáró bűnök elkövetésében. Egy lépéssel bátyjánál termett, egyetlen ökölcsapással leterítette és elvette a család ősi kardját, mely a mindenkori elsőszülöttet illeti, megköszönte a fővadászmesternek a vendéglátást és lóra kapott. Negyven évig nem látták Shenonban.

Miután otthonról elmenekült, céltalan kóborlásba kezdett, hol itt, hol ott bukkant fel, apró csetepatékban. Magányosan járt, társat nem tűrt maga mellett. Mosolyogni senki sem látta. Sorsa végül Ediomad határmezsgyéire vetette, ahol egy aquir származékokkal vívott csata közben elfogták. Az aquirok vezére döbbentem bámulta a pusztítást, amit egy szál magában végzett, s nem engedte a helyszínen kivégezni - úgy gondolta, Ediomadban áldozzák majd fel. Az áldozat elmaradt, de Chei a fogságban megismerkedett Sonorral, egy fiatal varázslóval, s együttes erővel megszöktek a barlangvárosból. Elválaszthatatlan barátság szövődött kettejük közt, s ettől fogva együtt kalandoztak. A többi, mint mondani szokás, mára már történelem. 

Együtt maradtak, s hamarosan Ynev leghíresebb kalandozó-párosává váltak.

Chei hallgatag, nehezen barátkozó, hirtelen haragú férfivá érett. Már a kezdet kezdetén elkötelezte magát Arel mellett, s halálmegvető bátorságával, lehetetlen vakmerőségével nemsokára magának az istennőnek a figyelmét is felkeltette. P. sz. 3320-ban Kránban járt, ahol - máig érthetetlen okból - bizalmába fogadta a Tizenhármak egyike, s egy gyűrűvel ajándékozta meg, amely büntetlenséget biztosított számára a Gonoszság Földjén. Ezek után egy időre eltűnt Ynevről, s a feltételezések szerint más Elsődleges Anyagi Síkokon kalandozott. Magányosan érkezett vissza Ynevre, Shadon Birodalom kellős közepére, ahol összeismerkedett egy alkímistával. Az különböző szolgálatai fejében egy kardot ajánlott fel neki. Chei elfogadta az adományt, s botorul cselekedett, mert a penge átkozottnak bizonyult: rákényszerítette akaratát, s Shadon-szerte hírhedt papgyilkossá tette. A Sátán szolgájának kiáltották ki, valóságos hajtóvadászatot indítottak ellene. Szorult helyzetéből barátja, Sonor mentette ki: végérvényesen megszabadította az átkozott kardtól. Arel tudtára adta, hogy visszafogadja kegyeibe - ekkortájt tett szert legendás fegyverére, az Eldírre is.

A sonoini opál elorzásával megára haragította Kránt, nem egyszer került szorult helyzetbe, ám útja során újabb társakra lelt egy Gáin nevezetű törpe, s egy Maestróként emlegetett shadoni bajvívó személyében. Tíz éven át elpusztított kráni települések, porig rombolt városok jelezték útját. A P. sz.-i 3342-ben felhagyott a gyilkolással. Pyarronba ment, ahol Arel papi misztériumaiba avatták. Ismét idegen létsíkra távozott, s mikor visszatért, egy kétszarvút hozott magával, ráadásnak megszerezte a Titkos Szekta egyik szerzetese, Lanog barátságát.

Kétszázötven éven át hol itt, hol ott bukkant fel Yneven, mindig ott, ahol legforróbb volt a helyzet - az összes létező csatában részt vett. 3589-ben elhatározta, hogy új birodalmat alapít, ezért kétszázhetvenöt év után hazatért Ilanorba, hogy az államalapítás ügyének harcosokat, családokat toborozzon. 3590-ben hárommillió ilanori indult vezetésével délnek. Két év leforgása alatt - a hagyomány szerint száz csata árán - végighaladtak egész Yneven, majd elfoglalták választott hazájukat, Új-Ilanort, amely később az Yllinor nevet kapta. Chei igazi politikusként járt el: övéin kívül csakhamar hazájának mondhatta földjét a tarranok népe, néhány keleti barbároktól származó törzs, s az erdei elfek két nemzetsége is. P. sz. 3610-re felépítették fővárosukat, Ru-Shenont. Suttogják, az aratás ünnepén Mogorva többször elmosolyodott, s egyszer - egyetlenegyszer - hangosan felnevetett.

Noha istennőjébe, Arelbe szerelmes, feleségül vett egy niarei hercegnőt, aki 3672-ben fiút szült neki.