P.sz. 3690. Uwel tercének 19. napja, Sheral hegység, Széljárók tárnái

Soha életemben nem éreztem még ilyen rosszul magam. A nagy vérveszteségtől szédültem, s alig bírtam lábra állni, Maldyr támogatott. Szerencsére közben Synn beljebb férkőzött Arel kegyeibe, és két hosszabb imádkozás után begyógyította mind a két nagy sebemet. A fájdalmat a sokat használt kanzan segített kiűzni a tagjaimből. Újabb hat óra pihenés után ismét a réginek éreztem magam.

Tanulva a korábbiakból eltettem Eren-go-whatar-t, és a sequor-omat vettem a kezembe, s úgy csatlakoztam az elől haladó messorhoz. Nagyjából fél órát haladhattunk, - mellettünk lemlott oldalágak rajta vastagon leülepedett por - amikor fény ütötte meg szemünk; valamilyen furcsa vöröses derengés jött előről. Pár perc gyaloglás után egy kisebb (6x6) terembe értünk, ahol egy nagy ezüst színű ajtó zárta el a továbbhaladás útját; s a falak árasztották a vöröses fényt.

Az ajtó telis-tele róva általam nem ismert szimbólumokkal, a tudorok szerint crantai jelképek tömege, valamilyen felhő ábrázolás, ahol a szél is fújt. A nagy ábrákoon belül voltak kisebbek is, valamilyen ünnepi menet vonult díszesen felöltözve, s  végén egy nagyobb ember előtt leborultak. Alycia szerint a crantaiak istencsászárokat imádtak, s valószínűleg egy ilyen istenimádat ábrázolását látjuk.

Kérdőn néztem a varázshasználókra: hozzányúlhatunk, vagy sem? Az oktatók jól a fejünkbe verték, hogy a hasonló nyílászárók jó eséllyel mágikusak, ezért csak a védő mágiák lebontása után kezdjünk a zárak piszkálatába. Nem mintha most kilincsnek vagy zárnak láttunk volna bármilyen nyomát is. Bozdírgon ráolvasott valamilyen mágiaérzékelést de nem látott semmilyen gyanúsat, bár azt is hozzátette, hogy a dombornyomott ajtót leplezéssel is védhették a hasonló fürkészéssel szemben. A falakról viszont egyértelműen meg tudta állíptani, hogy valamilyen varázzsal bűvölték meg őket.

Alycia még ráengedett valamilyen csapdaérzékelő bűbűjt, s minthogy az negatív eredménnyel zárult, Maldyr is végigtapogatta a kifelé nyíló ajtót; ő sem talált csapdát. Tanácstalanul álldogáltunk egy kicsikét, mert az ajtó kidolgozottsága azért arra utalt, hogy ha itt valaki el akarta előlünk rejteni a védelmet, annak ez biztosan sikerült is. Bozdirgonnak még felrémlett, hogy hallott valamit arról, hogy a crantaiak a szimpatikus (vagy ilyesmi, ezt nem értettem) mágiát szerették, s ezért lehet, hogy csak az tudja kinyitni az ajtót, akibe jutott egy kis crantai vér.

Synn persze rögtön magáénak érezte a feladatot és benyitott; én reflexszerűen oldalra vetődtem, hogy a hasonló esetekkor ránk robbanó csapda engem ne találjon el; de most semmi ilyesmi nem történt. Egy 3x3 yardos folyosóra jutottunk, ami nemsokára egy kisebb szobába torkollot, ahol két nagy kőharcos őrzött egy kisebb (kb 2x2) diszes, arannyal berakott fa ajtót. Az ajtót a hozzáértők szerint nonfiguratív ornamentikák borították, én csak azt láttam, hogy ezen nincsenek alakok, csak vonalak.

A falakból a már megszokott vörös fény áradt, de a magiszter szerint az ajtó ez esetben sem volt mágikus. Maldyr még gyorsan ellenőrizte, hogy a kőharcosok tényleg egybe vannak-e faragva a talapzattal, vagy esetleg hirtelen lelépnek, de semmi gyanús nem látszott. Az eddig követett nyom nyílegyenesen haladt előre az ajtón át. A messor ezt az ajtót is átvizsgálta, de semmit nem talált; én hallgatóztam de csak valamilyen ütemes zajt tudtam felfedezni, mintha fém koccanna falhoz, de sokat nem tudtam belőle megállapítani.

Az álldogálást ismét Synn unta meg, aki egy határozott mozdulattal benyitott – evvel működésbe hozva valamilyen szerkezetet, amely becsapta mögöttünk az ezüst ajtót. Hogy ezek a kriptakészítők milyen egysíkúan gondolkoznak! Pár hete pont egy ugyanilyet szoptunk be! Készülhettünk volna... Odabenn egy hallottaskamra látványa és szagványa fogadott bennünket; szarkofágok, no meg hat szétrohadt szarkofáglakó keményített bőrpáncélba bújtatva.

Az egyikük – hullától szokatlan módon – karattyolt is valamit, ami kérdésnek hangzott. Én nem értettem, de talán az Arel pap igen, mert válaszolt neki: „Béke veletek kopott barátaink!”. Az elmés köszöntés valamiért nem hatotta meg az őrőket, akik hosszú kardjukat lengetve ránk rontottak. „Lehet, hogy ők beszél kevés pyar” – néztem hátra Synnre, miközben védekezésre emeltem sequor-omat lassan hátrálni kezdtem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.