Fejezetek Lolita Alwennya titkos útinaplójából

P.sz. 3690. Darton tercének 29. napja, Sheral hegység felé, útközben

Hajnalban valamilyen baljós árny lopózott álmomban a hátam mögé, s talán mintha távoli kolompszót is hallottam vola; felébredtem. Láttam Synn békésen horkol mellettem – az általa keltett zajt már a közös táborozás alatt is csak a belénkvert koncentrációs gyakorlatok alkalmazásával sikerült kizárnom elmémből - s valóban meghallottam, hogy testvérem a vészjelzést használja. „Hej Kistestvérem, bárcsak itt lennél velem” – jutott először eszembe, meg az is, hogy Arel biztos így akar próbára tenni, mert Eren-go-whatar nélkül sosem bocsájtkoztam harcba szívesen, kaptam is érte rendzseresen a kiképzéseken. De Kistestvérem még mindig aludt, éreztem.

Gyorsan az ablakhoz siettem; láttam, hogy négy köpönyeges alak közeledik szemből a tisztáson keresztül a bejárati ajtó felé, Maldyr pedig balról futott a ház felé, mozgásából ítélve íjászok elől menekülve. „Megtámadtak minket” – kiáltottam, hogy riasszam a ház lakóit – ha a kolompszó nem lett volna elég -, majd néhány szóval jeleztem fivéremnek, hogy belül biztonságosabb. Közben Synn is magához tért és gyorsan futott ő is az ablak felé, hátulról – a pajta felől – pedig felhangzott a másik kolomp szava..

A következő fél perc elég kaotikusan telt, ezért nagyon nehéz teljesen pontosan felidéznem az eseményeket. Én a csuklómhoz rejtett dobótört a markomba csúsztatva gyorsan az ajtóhoz ugrottam, hogy Maldyrt beengedjem, miközben halottam, hogy godori társam valamilyen litániába kezd az ablaknál. Kireteszeltem és feltéptem a bejáratot, láttam amint egy köpönyeges alakon lángnyelvek törnek elő, majd útjára bocsájtottam a hajító fegyvert az idegen felé aki a legközelebb volt hozzám. Ez nem igazán a kedvenc fegyverem, s Arel nem is volt kegyes hozzám, mert nemcsak engedte, hogy a bitang könnyen kitérjen a dobás elöl, hanem elterelte a figyelmem, így éppen csak be tudtam kapni a fejem egy felém süvítő tőr elől az ajtó fedezékébe. A vas így is nyakamba fúródott mély sebet ejtve, de éreztem, hogy ütőeret nem ért a találat. Szerencsére testvérem gyorsan beugrott és beretesztük az ajtót, így több lövés és dobás már nem érkezett. Látva sebem, Maldyr rámordult – Állítsd el”; majd hátra rohant az ottani kijárathoz. Én kérdőn Synn-re pillantottam, mire ő tagadóan rázta a fejét, majd kisvártatva elkezdett a táskájában kotorászni. Mivel úgy láttam kívülről nem várhatok segítséget, hátrébb vonultam, s felidézve a fájdalomcsillapító gyakorlatot, gyorsan meditációba kezdtem. Az összpontosítás eredményeképpen  elmém legyűrte a heves fájdalmat, s még arra maradt energiám, hogy egy reflexszerű mozdulattal elkapjam a tárgyat, amit a godorai dobott felém. A meditáció után látta, hogy egy üvegcse az benne valamilyen folyadékkal, eltettem, gyanítottam, valamilyen gyógyital az.

Mindeközben a kinn a  tisztáson javában folyt a harc. Hallottam Turan lovag csatakiálltását, meg hogy a lován forgolódik. Többször is hallatszott, ahogy acél csattan acélon; valamint a sodronyingen elvásó csapások hangja és az erre válaszoló dühös kiálltások is eljutottak a fülembe, ahogy kiléptem a meditációból. Maldyr dühösen tért vissza hátulról, nyílvánvalóan nem sikerült kijutnia, hogy Biriánó segítségére siessen (Ranagolt és a fogadóst emlegette). A lépcsőröl Boz Dirgon léptei hallatszottak; Synn befejezett valami varázslatot, s az elégedett vigyorból arra következtettem, hogy sikerült is neki. Majd felöltötte azt az arckifejezést (körülbelül, mint amikor egy csecsemő végre megkapja a csörgőt, ami után sokáig hiába kapálódzott), amit az elmúlt hetekben többször volt alkalmam megtapasztalni, s azt üvöltötte: „Csatába!”, s megindult az ajtó felé.Valami varázslat segíthette, mert olyan volt, mintha maga Arel szállta volna meg, láthatóan megnőtt, karjain sosem látott izmok duzzadoztak, szemében harci tűz lobogott. Mit volt, mit tenni (merthogy ugye ezt a feladatot bízta ránk a klán) kivont kardokkal felsorakoztunk mögé és kivágtattunk az ajtón.

Mindig megérzem a bajt. Valahogy sosem szerettem a nyíltsisakos küzdelmet (nem is erre tanítottak), s a testőr szerep is idegenül hatott rám. Ezért igen rosszul éreztem magam, amikor kirobogtunk a tisztásra, s rávetettük magunkat az ott a lovagot szorongató nyolc idegenre. Mi tagadás Kymas-nak elkélt a segítség: több sebből is vérzett, s látszott, hogy a túlerő ellen nem sokáig tart már ki. Rossz érzésem tovább fokozódott, amikor Maldyr egy éles balkanyart véve eltűnt kis csapatunkból, s (mint utólag elmagyarázta) taktikai oldaltámadást hajtott végre a bokrokban lapuló két orvlövész ellen. „Most ki az igazi testőr, ő vagy én?” – duzzogtam magamban, s a lelkiállapotomat csak némileg derítette az ellenség hátsó soraiba berobbanó tűzlabda; némileg, mert nagy kárt nem tett bennük, ugyanúgy folytatták a harcot. „Na Boz Dirgon is csinál valamit végre, hála Arelnek” – gondoltam, ahogy Synn mögött loholva felmértem a csatát. (Sanci, itt korrigálj, mert asszem nem minden jó)    A középen magányosan vagdalkozó lovast négyen állták körül: hárman rövidkarddal támadták, egy mocsadék pedig hosszúkarddal tört az életére. Hátul jobbra kettő íjász szórta nyílvesszőit az yllanorira, hátul középen pedig két késdobáló eregette útra a gyilkos vasakat. Láttam, itt a nyílt terepen sokat nem tudok godori barátomnak segíteni, ezért Kelverd unalomig ismételt tanítását – a mortel mindig lesből támad – követve a tisztáson egyenesen átrohanva a cserjésbe vetettem magam.

Futás közben még a periférián láttam, ahogy Synn egy gyönyörű szúrással a rapírjára spékeli a hosszúkardost, - aki ennek hatására menekülésbe fogott - majd egy óriásit mellészúr; Maldyr marasequarját előre tartve odaér az íjászokhoz egy nyílvesszőt begyűjtve; a lovag pedig védekezve harcolva próbálja elkerülni a további sebesüléseket. „Nem állunk annyira rosszul” – gondoltam a bokrok között bujkálva, a következő másodpercekben azonban Arel becsukta a minket vigyázó szemeit. Először is a nyavajás késdobáló aki leghátul állt – a sötétség és összes igyekezetem ellénre – észrevette, hogy feléje lopózom, és hangos szóval figyelmeztette tárasait. Ezért kénytelen voltam feladni a fedezékem, s sequor-ommal a kezemben rárohanni (egy tőr a combonba). Két kemény vágás nem volt elég, hogy Darton országába űzzem, s közben nem győztem elugrálni az érkező nyílvesszők és tőrök elől (szerencsére az erdő nyújtotta félsötét jótékony lepelként takart. Az Arel pap és Turan együttes erővel (??????) levágtak egy rövidkardost, közben azonban jelentős sérüléseket szereztek, főleg az íjászoktól és a tőrdobálótól. Maldyr nagyokat suhogtatott mellé. Számomra felfoghatatlan módon nemsokára Boz Dirgon is feltűnt az ajtóban, de minek, mert egy nyílvessző hatására rögtön vissza is tért az épületbe. Néhány pillanat múlva sikerült levágnom az éppen megfutamodni készülő ellenfelemet, de csekélyke győzelem volt, mert az ellenfél csapásai alatt a lovag lehanyatlott, s utána pedig rémülten láttam, ahogy Synn hátába fúródik egy tőr, aki a szúrás nyomán eszméletlenül esik össze.

 „Mit fogunk mi azért kapni otthon, ha ez itt most meghal nekünk!” – futott át az agyamon, ahogy gyors visszavonulást végrehajtva befutottam az erdőbe. Még öt ellenfél maradt a tisztáson, bár azt azért láttam, hogy messor testvérem egyre inkább fölülkerekedik az orvlövészeken, s reméltem, a segítségemre siet. Nemsokára hallottam, hogy három fegyveres indul utánam. „Na most végre bejöttök az én utcámba” – reménykedtem, ahogy takarást keresve a bokrok között lopakodtam. Arel meghallgatta az imáimat, mert ellenfeleim láthatóan nem jöttek rá, hogy én látok a sötétben, s laza alakzatban gyanútlanúl elhaladtak mellettem.

Ezeket a pillanatokat élvezem az életben a leginkább. A gyanútlan ellenfélnek még eszmélni sincs ideje, s a  sequor mélyen a hátába hatol. Egyenesen a szívébe – pont, ahogy Kelverd tanította; az egyik tőrös fickó még kiálltani sem tudott. Az íjász riadtan próbált odébblépve lőpozíciót felvenni, de hiába, mert Arel mosolygott rám és fegyverem mélyen a hasába vágott. A harmadik ellenfél még belémdobott egy tört, de másra már nem volt idejük, mert újra a sűrűbe menekültem. Harci tapasztalatukat dícséri, hogy ketten már nem próbáltak ismét a nyomomba szegődni, hanem hallottam, ahogy a fogadó felé veszik az irányt. Kissé lemaradva én is utánuk indultam.

Mire a tisztás közepére értem, kis csapatunk megnyerte a küzdelmet: óriási megkönnyebbüléssel láttam, hogy bár az Arel pap eszméletlen, de azért lélegzik, s már csak két támadó maradt, akik fejvesztettem menekültek. Maldyr-ral gondoskodtunk róla, hogy a menekülésük ne tartson sokáig. Visszatérve bevittük sebesült társainkat a fogadóba (nekem jutott az ájult lovag, istentelen nehéz volt a páncéljában); ahol kis meglepetéssel láttam, hogy Alicia úrhölgy bőrpáncélba öltözve egy vadász számszeríjat szorongatva áll a lépcső alján. „Aha, hát ő sem az az ábrándos tekintetű kékharisnya, akinek pedig próbálja mutatni magát” – mosolyodtam el magamban – „Jó lesz, ha különösen figyelek rá”.

Társaim utólagos elbeszéléséből sikerült a csata többi részletét is úgy-ahogy rekonstruálnom. Turan lovag hátasa, a jó Vitus figyelmzetetésére ébredt fel, kardot és pajzsot ragadott és úgy küzdött a sokszoros túlerő ellen, amíg vitézsége tartott. Maldyr sikeresen levágott egy támadót, majd a megmaradt menekülő után futott a házba, odaérve azt látta, hogy egy rövidkardos támadó szorongatja Boz Dirgon-t, aki valamilyen bűbájjal elvarázsolt módon pajzsként maga előtt mozgatja a második támadót. Itt a magiszter több nagyobb sebet is kapott, de Alycia és fivérem megjelenése gyorsan eldöntötte a csatát, még akkor is, ha a végére odaért még az a két fegyveres, aki engem hajkurászott az erdőben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.