P.sz. 3690. Uwel tercének 16. napja,(???) Sheral hegység, Szélvágtázók tárnái

A farkasok elijesztése és Synn fohásza után úgy döntöttünk valamilyen fedett helyre kellene vonulni. Szerencsére a megmaradt kísérőnk, Tarinan tudott egy helyet, azt mondta valamilyen barlang. Visszagyalogoltunk 1 órát, majd lefagyott közben az orrunk, s utána még felet, felfelé a hegyoldalnak.

Épp az orrunk hegyéig láttunk, de vezetőnk így is kiszúrta, hogy valami nem stimmel: egy olyan barlang bejárat előtt álltunk, mely az utólsó alkalommal még nem volt ott. Még vagy húsz percet kellett volna mennünk a tervezett menedékig. A hasadék úgy nézett ki, mintha belülről onlott volna ki a szikla; szűk volt de oldalazva pont befértünk.

Egy járat indult befelé, úgy határoztunk, azt követjük. A folyosó természetesnek tűnt, emberkéz nyoma nem látszott. Távolról vízcsobogás hangja hallattszott, s melegebb fuvallat érte az arcunkat. Ez igen hívogatónak bizonyult, minthogy odakünn éppen orkánná kezdett alakulni az addig sem éppen csendes vihar. Meggyújtottam egy fáklyát, Synn meg elmormolt egy imát.

A szokásos Maldyr, Lola, Synn trió megindult befelé a folyamatosan kanyargó járatban; nagyjából húsz láb után meg is érkeztünk egy hatalmas barlangba, volt vagy ötven láb magas, harmincs láb hosszú és húsz láb széles. Körben mint erkélyek futottak végig a sziklapárkányok, s nem egy járat szájadzott beléjük, még nagy magasságokban is. A korábban érzett meleg forrása egy hőforrás volt, kis ötször öt láb pocsolya, mely a barlang közepén, bal oldalon helyezkedett el. A godori természetesen nem hagyhatta ki, hogy közelebbről is megnézze, sőt az egész barlangot körbejárta, de nem talált tovább vezető folyosót.

Minthogy kívül egyre hidegebb lett, ezért úgy határoztunk, hogy a nagy terem bejáratánál ütünk tábort. Addigra már mindenki elfáradt – érdekes, hogy engem éppen feldobtak az események -, s társaim gyorsan álomba szenderültek körülöttem. Jó volt, hogy Bozdirgon vállalta velem az első őrséget, s ezért nem egyedül kellett ücsörögnöm. Sőt kihasználtuk az alakalmat és folytattuk a korábban elkezdett számtanleckét. Kemény dolog a matematika, néha már kedvet éreztem ahhoz, hogy a magiszter torkának essek, ahogy egy-egy elrontott szorzás után tagadóan megrázta a fejét. Könnyű neki, ő az anyatejjel szívta ezt magába, nekem viszont még a fejem is megfájdult a sok számolástól.

Furcsa módon arra ébredtem, hogy már nem őrködöm, hanem alszom; s fivérem éppen fennhangon üdvözöl tíz szárnyas emberkét, akik a fejünk fellett lebegtek. Furcsa szerzetek ezek, fekete hajúak, kerek képűek, nagyon hasonlítanak egymásra; öltözékük ezüst színű sisak, széles bőröv, fekete ruha; a bőrövön sok színes drágakő. Csak néztek minket nagy szemekkel – közben a többiek is magukhoz tértek – én viszont magamhoz húztam az íjamat, biztos, ami biztos.

Valamit sutyorogtak, valamilyen érthetetlen nyelven; az Arel pap próbált az egyikkel beszédbe elegyedni; majd előrébb tolták az egyik társukat, akiről kiderült, hogy egy kicsit beszéli a közös nyelvet. Rövid szóváltás után kiderült, hogy tudatlanul sikerült a Széljárók földjére lépnünk, amit azonna el kellene hagynunk, de némi szolgálatért cserébe maradhatunk, sőt még enni-inni is adnak. Synn, az erdővágtázó tolmácsolásában végül is kis csapatunk elfogadta a javaslatot, mire mindenki hátára egy Széljáró került, aik valamilyen varázslat segítségével könnyebbé tettek minket, s felemeltek a magasba.

Rémisztő sebességgel száguldoztunk járatról járatra, majd nagyjából öt perc után egy hatalmas központi kürtőhöz értünk, mely hasonló szárnyas lényekkel volt tele. Rövid felfelé emelkedés után egy óriási központi barlang terembe jutottunk, ahol egy henger szerű emelvény közepére szállítottak minket; körölüttünk 30 láb mély, öt láb széles árok, tele csontvázakkal. Nemsokára tőlünk 15 lábnyira fény gyúlt, amely kilenc ékkövekkel kirakott kő trónust világított meg. Rajta hasonló emberkék, csak ezek sokkal idősebbnek és bölcsebbnek néztek nyílván a helyi vezetőkkel volt szerncsénk találkozni.

A középső tekintélyes Szélvágtázó kezdett hozzánk beszélni, s szavaiból rögtön kiderült, hogy igazából milyen szerencsések vagyunk, mert ugye az ő területükre tévedtünk, amelyért halált érdemelnénk, de némi apró szívesség fejében ettől eltekintenek. Az Arel pap igen politikusan az öreg szavába vágva megjegyezte, hogy „No no no kedves uram elnézést, nem volt határt jelző semmi...” de a mondat hangos jalkiálltásba fulladt, mert a szállítócsapat főnöke, Asperdix hírtelen babrált valamit az ékköves övén, mire Synn-t egy éles széllökés felkapta és a mélybe taszította. Csak a gyors reflexeim mentették meg attól, hogy lezuhanjon, még pont idejében sikerült elkapnom a lábát;  ahhoz viszont fivérem ereje is kellett, hogy felhúzzuk.

A kis közjáték után az öreg, kiejthetetlen nevű Taranax elmondta, hogy a tárnák legmályén valamiért nem működik a mágiájuk, s így ott nem is tudnak közlegedni. A feladatunk az lenne, hogy kiderítsük miért is van ez. Azt is választhatjuk, hogy nem fogadjuk el a küldetést; ebben az esetben a csapat férfi tagjait megölik, a nőket pedig tárt karokkal a Széljárók törzsébe fogadják, hogy seígtsenek újabb Széljáró gyerekeket szülni. Bozdirgon meg is jegyezte, hogy végül is Alyciának ez nem rossz, itt maradhat, maximum harminc-negyven év ungibungi, mire hírtelen kapott a lovagtól egy visszakezes vaskesztűs pofont, amire a magiszternek el is eredt az orra vére. Jellemző a lovagra, gyáva kukac, védtelen emberre támad, látszik, hogy csak a fegyverét forgatta, a nyelvét soha – vagy legalábbis nem szócsatában-

Mivel valahogy a felkínált alternatív megooldás egyikünknek sem volt szimpatikus, és más út nem kínálkozott, rövid megbeszélés után elfogadtuk az ajánlatot. Xeronic a tolmács még megjegyezte, hogy esetleg kapunk valami jutalmat, de a bizonytalan ígéretnél jobban esett az az egyszerű (kenyér, alma, sajt, húsragu) eledel, amit újabb hat Széljáró szolgált fel.

Taranin úgy döntött, hogy inkább fenn várja meg küldetésünk sikerét, ezért a tett színhelyére a tárnák mélyére már csak hatunkat szállított le egy széljáró csapat. Annyit még pontosításképpen elmondtak, hogy amit keresnünk kell az egy bronz kapu, mert a mögött van a régiek könyvtára, s ott nyomára akadhatunk a keresett információnak. Ahová letettek minket az egy kisebb terem volt; a  falon sötét hajú emberek harcoltak fehér hajú emberekkel. A magiszter szerint crantaiak és kyrek küzdöttek egymással. Engem nem nagyon érdekelt, lefeküdtem aludni, s bár elég hideg volt, sikerült vagy hat órát szundítani.

Felkelés után szembesültem a problémámmal, hogy a sminkem alaposan szétmállott, s a maszkom is kezdett teljesen szétesni. Minthogy a körülmények nem tették lehetővé, hogy továbbra is eljátszam az yllanori fiút ezért inkább kibontottam a hajam, s ismét Lolává váltam. Nem kis csodálatomra az átlakulást teljesen közönyösen fogadta a csapat azon része, akiknek ez még újdonság volt; halvérű egy társaság.

Találtunk egy elég széles nyomot, olyan volt, mintha valami nagy tárgyat vonszoltak volna a földön, s úgy határoztunk, azt követjük. Jó száz lábat mentünk utána a folyosón, melyet tíz-tizenöt lábanként beomlott járatok tartkítottak; a falakon a korábbihoz hasnoló jelenetek, néha meg valamilyen istenek; syn nszerint Sogron, Tharr, Morgana, meg két másik istennő.

Újabb száz lá megtétele után valamilyen trágya szag csapta meg orrunkat; jó büdös volt, de a nyom éppen arrafelé vezetett, amelyről jött, úgyhogy mentünk tovább. Jó kétszáz ötven láb után egy T elágazáshoz értünk; balról leomlott fal, jobbról egy barlang kezdődött. Fülemet valamilyen hörgés ütötte meg, s nemsokára megjött a hangok forrása is: három hatalmas medve, melyeknek furcsamód hályog takarta a szemét. Mindhárom nyakán valami öv volt, a középső leghatalmasabb állat nyaktájátt  szegecsekkel kivert öv védte.

A bal oldali támadót egy nyíllövés, egy magiszteri tűzvarázslat és Maldyr marasequorjának hatalmas vágása gyorsan ártalmatlanná tette, bár előtte még odaütött egyet a testvérem mellkasára. A főmedvét azonban nem fogták a darazsak, Bozdirgon is kilőtt rá valami hatástalan bűbájt, így az képes volt Maldyrba többször is mélyen belevájni a karmait. Végül is Kymas vágta le egy gyönyörű keresztvágással, addigra azonban a messor már saját vérében fürdött, s így hátrafelé vette az irányt, arra buzdítva minket, hogy tartsuk fel az őt üldöző szörnyállatot. Synn-nek ez nem sikerült, őt kikerülte én viszont egy pontos nyaklövés után megkaptam a medvét; s hiába vágta le a bal mancsát a lovag, a jobbal még igy felhasította a nyakamat, amiből sugárban freccsent szanaszéjjel a vérem. Majdnem elájultam, de még tartottam magam, s arra öszposítottam, hogy kikerüljek a halálos mancs ütőtávjából; Arelnak hála a lovag második csapását a medve már nem élte túl, s felvágott háttal a földre hanyatlott.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.