P.sz. 3690. Darton tercének 30. napja,- 2hét(??? Sanci hónap nevek) Sheral hegység felé, Város???

„Na, ez a büdös dög sem kell fel többé – nyugtázta fivérem elégedetten, miután az élőhalott a földre hanyatlott – „de meg kell hagyni, megizzasztott bennünket!” Hát igaza volt; ahogy körbenéztem a teremben, társaink ott hevertek szanaszét a zombimester által a földre terítve. Szerencsére egy gyors állapotfelmérés azt jelezte, hogy mindki él még, s csak arra vár, hogy avalami gyógyító mágia magához térítse. Sebesülések tekintetében azonban nem álltunk túl jól; én  ugyan egy karcolás nélkül megúsztam, de Maldyr már alig állt a lábán,  a többiek több hatalmas seb is éktelenkedett, a magiszter úrban pedi maga Darton tartotta a lelket, nem karván őt még országába fogadni.

Ugyanakkor az jutott eszembe, hogy itt a remek pillanat, hogy Alycia kisasszonyról megtudjunk egy kicsit többet; nagyon gyorsan behálózta az yllanori nemsifjat, varázsolgatott, szóval gyanús volt. Javaslatomat megosztottam testvéremmel is, aki buzgón helyeselt, s gyorsan nekiláttunk, hogy átkutassuk a kisasszonyt, ami nem hozott semmilyen rendkívüli eredményt; pár varázsitalt találtunk csak nála, meg egy Ellana nyakláncot. Mit volt, mit tenni, módszeresen le is vetkőztettük, hogy a bőrét is tüzetesen át tudjuk vizsgálni, valamilyen árulkodó jel után kutatva. Ismét nem fedeztünk fel semmi különöset, csak Maldyr-nak remegett meg néha az orrlyuka, s nyelt nagyokat; igazán nem értem miért, hiszen látott mér sok pucér nőszemélyt – vagy legalábbis ezt mondta.

Miután minden redőt visszarendeztünk Alycia ruháján, elkezdtem szép sorjában beletölteni a nála talált varázsnedűt, ami gyógyitalnak látszott. Szerencsére már az elsőtől magához tért. Egy nagy műsóhaj kíséretében megkért, hogy segítsem talpra, s miután teljesítettem óhaját végre nekilátott, hogy bekötözze a sebesülteket, persze Kymas lovaggal kezdve. Mi addig a fivéremmel átkutattuk a kriptát, de semmi érdekeset (és értékeset) nem találtunk. Miután végeztünk én elballagtam a temető kijáratánál strázsáló őrökhöz, s szóltam nekik, hogy levágtuk a nagygonoszt, de a csapat kissé megsínylette a találkozást, úgyhogy kellene egy kis segítség. A kapitány készséges volt, hüledezett a villámokat dobáló zombi hallatán, de gyorsan kerített pár saroglyát, ami a maródi társainkat haza lehetett szállítani. Búcsúzás előtt még megkértem, hogy ne felejtse el átadni Don Bendornak szíves üdvözletünket, és az üzenetet, hogy készítheti a sikerdíjat.

A fogadóban Ensicata úr láthatóan rossz hangulatba került, amikor Synn, Bozdirgon és Turam lovag egymás után érkezett meg két helyi katona által cipelt saroglyán szállítva. Bölcs belátást tükrözte, hogy három nap pihenőt rendelt el, ami lehetőséget adott a legyengült kalandozóknak, hogy (főleg Arel dicsőségének hála) felgyógyuljanak és teljes erővel induljunk útra. A három nap unalmasan telt; Don Bendor elküldte a fejenként kilenc aranyat (amit a fenkölt lovag és szerelme az elhunyt helyiek családjának adományozott – bah!);;  beszereztem 100nyílvesszőt; Synn meg Alycia kisasszony főzött némi varázsitalt. A nemesei társaság kirándulással meg extra helyi programokkal múlatta az időt; az Arel pap tovább szórakozott a nemes kisasszonyokkal, nekem meg kezd elegem lenni, hogy én falazok neki.

Arelnek hála, csak vége lett valahogy a gyógyszünetnek, s végre ismét útnak indulhattunk. Nagyjából egy hét alatt értünk el az előhegyekig, ahol már a távolban látni lehetett a Sheral egekbe nyúló magasabb bérceit is. A dzsungelt eltűnt, s átadta a helyét az általam jobban ismert fafajtáknak. Itt még viszonylag sűrűn lakott volt a vidék, minden másnap volt tető a fejünk felett valami kis faluban. A hét végén elértük az utólsó nagyobb települést, ahol vettünk két és fél hétre elegendő zabot meg hideg élelmet, s úgy általában felkészültünk egy zordabb időjárásra. Ensicata úr elmondta, hogy most egy körülbelül két hetes út következik, fel a hegyekbe egészen a Valkür tóig. Ez egy nagy feneketlen  pocsolya, amit a népek olyan varázsos helynek tekintenek. Állítólag a belé szórt hamvak egyenest darton birodalmába kerülnek; de a földi maradványokon kívül szórnak bele kívánságokat, engesztelő ajándékokat, meg misztikusnak vélt üzeneteket is. Az időjárás nem lesz kedvező várható, hó, meg szél, meg ha ez együtt jön, akkor hóvihar. Jól hangzott; már csak azt nem értettem, hogy ilyen úri népeket mia fenéért márciusban kirándultatnak ide, amikor ilyen cudar az időjárás. A tó nyáron is ott van, és valószínűleg sokkal szebb. Node minket nem azért fizetnek, hogy kérdezősködjünk.

A felfelé vezető út, amin elindultunk nagyjából egy szekérnyom széles lehetett, körülbelül két mérföldenként egy-egy kocsikiállóval. Eleinte Krad kegyes volt hozzánk, s szép időt adott az utazóknak, csak a szél fújt, de sütött a nap. Egy hét után elértünk már egy alacsonyabb fenyőfákkal tarkított területet, s Boriánó mondta, hogy innen már nincsen messze az örök hó birodalma sem. Ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy itt már hóban tapostunk, amit a nap gyenge heve már nem tudott megolvasztani. Más utazókkal nem találkoztunk, de a hegyi vezetőnk szerint egy nagyobb, cirka ötven fős karaván halad előttünk, ami nem olyan baj, mivel letaposták számunkra a havat. Az út hegyoldalban vezet, egyik oldalán meredély, úgyhogy nagyon vigyázni kellet, hogy a csúszós hóban ne legyen baj, de ügyes kocsisaink résen voltak és mindig javították a hátasok botlásait. A nemesi társaság nem nagyon szenvedett az időjárás viszontagságaitól, mert -.mint kiderült – az utazó batárt mágia tartotta melegen; így szolgálva az urak teljes kényelmét.

Már majdnem szerencsésen eltelt a második hét is, s közel voltunk hozzá, hogy elérjük a tavat, amikor hegyi vezetőnk – éppen mikor egy őz nyomát mutatta nekem – hirtelen megállt. Fejét a szél ellenében tartva beleszimatolt a levegőbe – közelről láttam, ahogy az orrnyergén szépen megtelepszik egy hópihe – majd izgatottan Ensicata úrhoz rohant. „Nagy idő jön” – vetette még oda, ahogy elvágtatott mellettem. Gyors diskurzus után Ensicata úr összegyűjtötte a teljes karavánt, s röviden vázolta a helyzetet: nagy vihar közeledik, ami elől igazán jó menedéket csak egy körülbelül egy napi járásra fekvő barlang nyújthat, úgyhogy oda megyünk; erőletett menetben.

Na ez az erőletett dolog már múltkor sem sült el olyan jól – gondoltam magamban; s persze igazam is lett. Úgy három óra erősen elkezdett esni a hó, s folyamatosan erősödött a szél. Boriánó intelmére leszálltunk a lovakról, s kantáron vezettük őket tovább. Nemsokára s szél már olyan veszettül fújt, hogy csak egészen közelről értettük, amint Borinó arra utasított, hogy lazán kötözzük oda magunkat a szekerekhez, hogy nehogy a mélybe sodorjon minket egy erősebb széllökés. Látni szinte semmit nem láttam, mert hóvihar kerekedett, szerencsére az arcomat szinte teljesen el tudtam takarni a jó meleg sállal, amit még három hete vettem. Nem volt rózsás a hangulatom, s ez csak fokozódott, amikor távolról meghallottam a farkasüvöltést. Eloldottam magam, s nagy Boriánóhoz evickéltem – közben Maldyr fülébe ordítottam a hírt – de a hegyi ember megnyugtatott, hogy ekkora csapatra nem szoktak támadni. Egy óra elteltével – amikor hallatszott, hogy a falka nyomon követ minket-  azonban már kissé idegesebben közölte, hogy nem érti teljesen a dolgot, de jó lesz résen lenni.

Feszültségünk kissé alább hagyott, amikor a menet eljén gyalogolva kiértünk arra a platóra, miről Boriánó beszélt korábban, amikor Ensicata úr szavait kiegészítve elmondta, hogy a menedék előtt egy fahídon fogunk átkelni, ahonnan már csak egy ugrás a barlang. A szél kissé alább hagyott, így jól láttam és hallottam, ahogy Boriánó néhány emberével előre megy, hogy megvizsgálja a hidat. Gondterhelt arccal sietett vissza, kérdésemre csak annyit mondott, hogy itt valami nem stimmel, emlékei szerint amikor legutóbb itt járt még nem teljesen így állt a fából ácsolt szerkezet. Fivéremmel – majd a hátulról csatlakozó magiszterrel közösen tovább nézegették a hídat -; s az együttes munka eredményeképpen elhangzó szentencia nemm volt túl kedvező: minden valószínűség szerint az előttünk haladó karaván egy kőlavinát indított el, ami megrongálta az ötven yardnyi mélység fölött átívelő híd egyik lábazatán a mágikus rúnákat. Így a szerkezeten való átkelés veszélyes lehet. Hangulatunkat tovább javította, hogy hírtelen közelről hangzott fel a korábban csak messzeségekből hallatszó farkasüvöltés.

Minthogy a szél bármilyen közelről hozhatta a hangokat Maldyr gyorsan védőalakzatba rendezte a csapatot: nemes utazók a hidhoz, kaladozók a híd előtti platóba szájadzó úthoz; málhás szekerek az út szélére, és hátra, elöl középen gyalogosan  a harcosok. Közben Boriánó kijeleölt egy hajcsárt, aki életét kockáztatva nagy óvatosan végigment a hídon, annak tartósságát próbálgatva. Szerencsére nem történt baja, így a harminc yard hosszú híd fölé ki tudtak feszíteni egy kötelet, az innenső és onnansó oldali nagy oszlopokhoz kötve. Miután a farkasok nem jöttek közelebb, kissé mi is megnyugodtunk, s volt alkalmunk belefolyni, a hídon való átkelés sorrendjének meghatározásába. Ensicata úr először azt akarta, hogy menjen át a batár, meg a szekerek aztán a többiek; nekünk viszont sikerült meggyőzni, hogy a helyes sorrend először a nemes utazó társaságnak kellene átkelni. Mindez szerencsésen le is zajlott, csak Bonita kapott hisztériás rohamot a híd közepén, de őt sikerült átcipelni.

Ami ezután kezdősött, az számomra maga volt a káosz, ami a jól szervezett klánban eltöltött sok sok év után mindig nagyon rosszul hat rám. A társaság után fivéremmel és az Arel pappal együtt én is átkeltem a hídon, gondolván mi arra szerződtünk, hogy a karavánt védjük; ami ezentúl a barlangban megvalósítható, de gazdánk máshogy kívánt rendelkezni. Ő azt akarta, hogy a batár keljen át először, és a kalandozók maradjanak az eredeti parton, védve a lassan fogyatkozó szekérállományt. Erről hosszas vitába bonyolódtunk vele, bizonygatván, hogy ha leszakad a batár alatt a híd akkor mi nem tudunk átkelni, s az sem jó megoldás, hogy az ő álltala emlegetett öt napos kerülő úton érkezünk meg (mert Boriánó szerint a vihar túlélésének egyedüli lehetséges módja a barlangba húzódás). Valamint, hogy amit kér az túlmutat szerződéses kötelezettségeinken, s a semmiért akarja kockára tenni életünket. A vita közben Borinánó és csapata átvezette a lovakat, s az összes élelmiszer egy kis részét is; így amikor az egyik hajcsár elindult a batárral én legalább abban biztos voltam, hogy a barlang oldali nagyobb csapat nem hal éhen a menedékben töltött idő alatt.

Lélegzet visszafojtva néztük végig, ahogy batár végighalad a dűlüngélő alkotmányon, majd baj nélkül megérkezik a mi oldalunkra. „Hála Gilronnak” –shajtott mellettem az egyik hajcsár, bár szerintem az építők istenének ehhez nem sok köze volt, s magamban inkább Noirnak mondtam csendben köszönetet. A sikeres átkelés után szerencsére Ensicata úr is hajlékonyabbnak bizonyult, s rá tudtuk beszélni arra, hogy az élelem, az értékesebb útiholmi és némi zabkészlet átmenekítése után a kalandozók is a biztos menedékbe vonulhassanak. Szépen hozzá is fogtunk a munkához; átvittük az ellátmányt, majd hozzáláttunk a kapott instrukciók alapján kiválogatni a megfelelő útiládákat, valamint a maradék lovakat átvinni. Erre a feladatra Alycia is elkísért minket, személyesen felügyelendő, hogy ő holmiai mind átérnek a hídon. Ez lett a veszte. Úgyanis egy hírtelen szélroham az arcunkba köpött egy rémisztő farkasüvöltést, amitől a lovak kitépték magukat a lovag és a pap kezéből, egyenesen felvágtatva a hídra Az persze már nem bírta ki ezt a terhelés és óriási robajjal a mélybe zuhant, magával rántva a halálba a szerncsétlen négylábúakat.

Nagyon a történteken elmélkedni azonban nem volt idő mert a szél hírverése alapján számítani lehetett a farkasfalka  rövid időn belüli érkezésére. Alycia remek jaslatára az egyik szekeret felborítottuk, amely így útzárat alkotva lehetőséget adott arra, hogy Kymas és Maldyr elállják az utat, a többiek pedig hátul a másik szekéren, relatív biztonságban helyedkezhessünk el. Rövid időt eltöltve a bakon azonban beláttam, hogy onnan harcos társaimnak nem túl sok segítséget tudok nyújtani az íjammal – lévén, hogy a farkasok majdnek tökéletes takarásban lesznek; így hát felmésztam a barrikádul szolgáló szekér tetejére, ahonnan jó kilövés nyílt.

A farkasok gyorsan a nyakunkon termettek, több mint egy tucatot számoltam össze. Egyik részük a két harcost rohamozta, a másik a felborított szekéren próbált átugrani, szerencsére nem túl nagy sikerrel. Sajnos azonban be kellett látnom, hogy az igen erős szél és a rossz látási viszonyok miatt lehetetlen az íjamat használni, úgyhogy inkább leugrottam, s elindultam,, hogy csatlakozzam a harcosokhoz. Még láttam, ahogy Alycia kezéből előbukkanak a jól ismert lángdarazsak és a magiszter is befejez valamilyen varázslatot.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.