P.sz. 3690. Darton tercének 30. napja,- 2hét(??? Sanci hónap nevek) Sheral hegység felé, útközben

Miután a goblinok elszeleltek gyorsan körbenéztem, hogy hogyan áll a csapatunk. Tymas lovag még mindig a villámketrecében tartózkodott, aggódó arckifejezéssel méregetve a ménnykűből alkotott rácsokat és a mellete ájultan heverő táltos paripát. Úgy gondoltam benn lesz még egy darabig; főleg mivel Maldyrhoz csatlakozva gyorsan kiderült az egyetlen segítség Bozírgon magiszter ájultan feküdt az egyik társzekéren. Synn – Arelnek hála – épségben volt; bár a testét rengeteg vér borította, s így hozzákezdhetett gyógyító tevékenységéhez. Az utasok és kísérők nem szenvedtek nagyobb sebesüléseket, így testvéremmel úgy döntöttünk, megnézzük még azt a helyet, ahol ő a fakidőlös csapdát sejtette.

Útközben próbáltam rávilágítani, hogy igazán helytelenítem azt a viselkedését, ahogyan majdnem kettévágta a varázslót, némi félresikerült mágia miatt. Persze semmi foganatja nem volt, a szokásos indulatos módján reagált, kifejtve, hogy nem is ismerjük ezt a Lar-Dor-i fickót, és jobb, ha én sem bízom meg benne. Rövid gyaloglás után megtaláltuk a helyet, ahol a goblinok egy egyszerű szerkezet segítségével a szekérútra (és kis társaságunkra) szakasztották volna a tölgyet. Alapos felderítés után sem találtunk semmit; csupán egy nyíllövésnyi távolságra volt valami ágbog alatt egy valszeg halódó goblinfajzat; de a messori óvatosság arra intett minket, hogy inkább ne foglalkozzunk a valószínűleg húsevő növény áldozatának megmentésével.

Mikor visszaértünk a csapathoz, röhögtünk egy jót, mert Turam lovag még mindig a ketrec fogságában gubbasztott. Ensicata úr felvilágosított bennünket, hogy ő már látott ilyen mágiát, és ne is várjuk, hogy úgy egy pár perc alatt elmúlik. Az yllanori nemesúr hosszas nekigyűrközés után végül átlépett a rácson – majd ájultan és rángógörcsök közepette a földre hanyatlott. Persze Alycia kisasszony rögtön kezelésbe vette, s áldásos tevékenysége nyomán a fiatalember nemsokára magához is tért.

Miközben én próbáltam összeszedni a kilőtt nyílvesszőimet – kb. a felét találtam meg épségben – Maldyr és Synn összeszedegették a goblinok holmiját, Turam lovag pedig megvizsgálta hátasa állapotát. Szerencsére Vytus nem múlt ki, hősiesen túlélte a hererengető bikacsökütést, viszont több gyógyital szájábatöltése után sem volt képes lábra állni. Megbízónk a kegyelemdöfést ajánlgatta, amiről a lovag hallani sem akart. Rövid töprengés után végül azt a megoldást találták ki, hogy kiürítik az egyik társzekeret, az ott található csomagokat szétrakják a különböző hátasállatokra, s a felszabadult helyre pedig felvontatják Vytust. Ensicata úr meggyőzéséhez persze szükséges volt Alycia sűrű szempillaremegtetése és bájmosolygása is – a hányinger és a nevetőgörcs felvétva kerülgetett a jelenet közben.

Pár órás ügetés után végre sikerült elérni a várost (Sanci mi a neve???), melyet egy kisebb fajta kőfal védelmezett a környék viszontagságai ellen. Természetesen gazdánknak itt is akadtak kapcsolatai, s gyorsan be is szállásoltuk magunkat az aktuális fogadó védő kapuszárnyai mögé. Bozdírgon gyorsan nyugovóra tért, s folytatta a szekéren megkezdett lábadozását (több nagy sebet is kapott, amit Synn nem tudott hamarjában meggyógyítani). Ensicata úr kijelentette, hogy – a csapat állapotára való tekintettel – hajlandó két éjszakára a városban maradni, s mindenki ehhez igazíthatjai a terveit. Nekem nem volt semmi különös elképzelésem – a szerelmespár természetesen azonnal elvonult a kötelező vacsora után, Alycia nem kegyelmezett a lovagnak annak sebesült állapota ellenére sem -, így estem ismét az Arel pap csapdájába: megkért, hogy ismét tartsam szóval Bonita úrasszonyt, amíg ő ismét ágyába csábítja Dafné és Mirin hölgyeket. Na sokkal jön még nekem ezért a Synn fiú, mert ennyi sületlen locsogást ritkán hallhat az ember lánya; bár a végén egy kicsit sikerült meggyőznöm a vénkisasszonyt, hogy szerintem Bozdírgon titkon szerelmes belé, és ez némi elégtételt jelentett.

Másnap a reggeli után Synn és Maldyr a helyi kereskedőnél nyélbeütötték a goblin cuccok eladását, vagy nyolc ezüstöt kerestünk fejenként. A kapott hatalmas vagyont rögtön elköltöttem egy új bőrpáncél megvásárlására, jó szolgálatott tett volna éjszaka az erdőben – ha lett volna. Godori társunk beszerzett még néhány üvegcsét is, hogy a gyógyitalkészletünket feltöltse belőle. Bozdirgon a szobájában maradt, pihengetett.

Visszafelé jövet én tettem egy kitérőt – szeretem megnézni az új helyeket -, s így történt, hogy a városi temető (az itteniek nekropolisznak hívták) környékére vetődtem. Némi kis csoportosulás volt a kapunál, arról ment a pletykálkodás, hogy valami gonosz erő ütötte fel a fejét odabenn, s már ketten is eltűntek a polgárok közül. Felmésztam a sírkertet körülölelő falra, hogy hátha látok valami gyanúsat, de semmi rendkívülit nem láttam. Hazatérve megkérdeztem a kocsmárost, hogy halott-e az esetről; de ő csak legyintett, mondván a helyi népek mindig is hajlamosak voltak rémeket látni.

Már esteledett, amikor megjelent a fogadónkban Don Bendor, a helyi előljáró. Ensicata úrral való rövid négyszemközti megbeszélés után előadta, hogy ő igazából azért jött, hogy munkát kínáljon nekünk, kalandozóknak. Tényleg eltűnt két honpolgár, az egyik Armanor nevezetű, s át kellene kutatni a nekropoliszt, mert már volt rá példa, hogy élőhalottak ütöttek fel ott tanyát. A városvezetés nem akar pánikot kelteni a lakosság körében egy feltűnést keltő hivatalos vizsgálattal – meg persze féltik a feneküket – így idegen segítséget akarnak igénybe venni. Gazdánk ,persze biztos valami jutalék fejében, elvi beleegyezését adta, hogy mi elszegődjünk. Így az elvi megállapodás gyorsan létre is jött, viszont a konkrét díjról sokat vitatkoztunk  (Synn és Bozdirgon) Don Bendor úrral. Végül fejenként kilenc ezüstben állapodtunk meg, ami úgy jár, hogy 4 ezüst, ha bemegyünk és további öt, ha harcra is kerül a sor; valamint meg kellett ígérnünk, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a városra potenciálisan leselkedő veszedelmet végleg elhárítsuk.

Csapatunk majdnem foghíjasan indult el, mert Kyram lovag inkább maradni akart Alycia szoknyáját őrizendő. A kisasszony viszont előadott egy hihetetlen nyálas előadást a szegény polgárok megvédésének hősies voltáról, sőt felajánlotta, hogy ő is velünk jön. Ezek után természetesen lovag úrnak sem volt többé maradása. A magiszter kérésére végül éjfél után indultunk útnak, hogy teljesen felépüljön mind testiekben, mind varázserőt tekintve.

Rövid séta után már a temető kapujánál is voltunk, mely a kapott kulcs segítségével hangtalanul nyílt. Igazán kár – gondoltam – a helyszínhez és hangulathoz sokkal jobban illeszkedett volna, egy jó kis fémes nyikorgás. Rövid tanakodás után csatarendbe állt a csapat, bár én nem igazán értettem, hogy miért nem derítjük fel először – természetesen az én segítségemmel – külön a terepet. De hát így sem volt szerencsére semmi baj; pár perc séta után már meg is pillantottuk az öt imbolygó alakot egy nagyobb sírbolt előtt.

„Zombik” – közölte Synn, Maldyr pedig intézkedett, hogy keressünk egy jobban védhető pozíciót; az élőhalottak ugyanis rögvest megindultak irányunkba. Darton kegyének hála gyorsan be tudtunk húzódni két sírépítmény közé. A zombik útját a messor és az yllanori nemes állták el, rögtön Synn-nel a nyomukban, én a másik oldalon álltam, közrefogva a varázshasználókt csak mint feltartóztató egység. Ugyanis az Arel pap elmondta, hogy az élőholtakat ne is próbáljuk szúrófegyverekkel megsebezni, mert az nemigen tesz kárt bennük; sőt fájdalmat sem éreznek, s csak csonkoló sebzéssel lehet kárt tenni bennük. Ehhez mérten sequar-ral a kezemben álldogáltam, ami – bár elég jól bánok vele – mégiscsak kényszerhelyzet volt számomra; ha nem Eren-go-whatar van a kezeim között nem igazán érzem tökéletesen magam.

A zombik szerencsére nem igazán bizonyultak taktikus teremtményeknek, mind az öt – köztük a kapott személyleírás alapján felismert hajdani Almanor is – Maldyrt és Kymast rohamozta. Bozdírgon egy tüzes boltozatot idézett a támadókra, mely többüket meg is sebezte; Alycia tüzes bogarakat varázsolt (olyat mint a goblinok ellen), melyek az egyik sebzett pokolfajzatba csapódtak, ki is iktatva azt a további küzdelemből; Synn megáldotta fivéremet, ezáltal növelve harci képességeit.

Az egész küzdelem pár másodpecig tartott csupán. Látva, hogy a zombik az elől lévő két védőt támadják, én hátulról próbáltam mögéjük kerülni, hogy legalább egy támadót elcsaljak, így csökkentve a társaimra nehezedő túlerőt. Mire azonban a hátukba kerültem kardforgató társaim már újabb zombival végeztek, miközben sikeresen tértek ki az élőholtak által forgatott furkósbot csapások elől. Gondoltam, ha így áll a helyzet megpróbálkozom az íjazással, azonban nem igazán sikerült komoly sérülést okoznom. Láttam, hogy Synn is eredménytelenül forgatja a rapírját; mikor fegyverét tövig az egyik dög üres szemgödrébe döfte az még csak össze sem rezdült. Maldyr és Turam lovag azonban eredményesen küzdött, s egy újabb tűzdarázs csapat segítségével pár másodperc alatt még két támadóval végeztek. A megmaradt zombi pedig esélytelen volt, s hamarosan ő is a nemlétbe taszíttatott.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.